Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Kiss Károly: Legenda a halhatatlanságról

Petőfi Szibériában? LEGENDA A HALHATATLANSÁGRÓL „Csak egy júliusvégi nap emlékét őrizhetjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki, sem elevenen, sem holt állapotban. Egy nap ez, amely közömbös lehetne, mint a többi millió, midőn a nyár lombjai között bujdosik a szél, és az alkonyat hosszú, mint általában nyár havában: ebbe a dátumba kapaszkodik gyönge tudásunk, mint valami gyönge szögbe, amelyhez az égboltozatról eltűnt üstökös további sorsát kötjük; eltűnt, meghalt, mondjuk arról a tüneményről, akinek életéről oly szégyenletesen keveset tudunk, hogy ez örökös szemrehányásként éget. Eltűnt, meghalt: ismételjük, mert szörnyű álmokkal volna telve éjszakánk, ha azt hinnénk, hogy Petőfi Sándor 1849. július 31-ike után is életben volt." cKrúdy Gyula: Ál-Petőfi, 1922) Az elmúlt években többször is híre szállt, hogy a Szovjetunióban, a Burját Autonóm Szocialista Köztársaság területén fekvő Barguzin városában két kutató, A. V. Tyivanyenko és E. V. Gyemin hiteles bizonyítékokat talált Petőfi Sándor szibériai életéről. Vizsgálódásaik anyagát a Bajkál című Ulan-Udéban megjelenő folyóiratban tették közzé. Első beszámolójukat a tekintélyes Szovjetszkaja Rosszija 1986. február 16-i számában V. Ozerov ismertette: e híradásról a Magyar Rádió moszkvai tudósítója tájékoztatta közvéleményünket. Ezt követték a hazai sajtó megnyilatkozásai, de a csehszlovákiai és jugoszláviai lapok is beszámoltak a szibériai kutatások eredményeiről. A szerkesztőségeket elárasztották a levelek, hiszen a Petőfikérdés, vagy ha úgy tetszik, a Petőfi-titok tragikus végső mozzanata még ma is foglalkoztatja a nemzeti közgondolkodást. A költő segesvári meneküléséről és további életéről szóló legendakoszorúnak immár oly szerteágazó, nagy irodalma van, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik benne. ELŐZMÉNY Szabó János, a Budapest főszerkesztője néhány hete találkozott Moszkvában régi barátjával, Jevgenyij Ivanovics Nyevedrovval, a Szovjet Szerzői Jogvédő Hivatal Távol-Keleti Irodájának vezetőjével. Ő is szóba hozta a Bajkál lapjain megjelent cikksorozat szenzációs föltételezését. Az elképzelhető lehetőségekről és a két kutató bejelentésének hitelt érdemlő igazáról, tehát a tömegsírból előtámolygó költő későbbi rejtélyes szibériai tartózkodását bizonygató adatokról egy éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával vitatkoztak. Végül abban egyeztek meg, hogy megszerzi és elküldi Budapestre a Bajkál folyóirat példányait. A cikksorozat öt közleménye a minap megérkezett. Tüstént lefordíttattuk, ám úgy találtuk, hogy nem vállalkozhatunk a száz gépelt oldalnyi, Petőfi életét is leíró, ismétlésekben bővelkedő szöveg közlésére. A két kutató közzétett eredményeit azonban szívesen ismertetjük. ALEKSZANDR ALEKSZANDROVICS PETROVICS MAGYAR ŐRNAGY ÉS KÖLTŐ? A Munkácson élő V.V. Pagirja újságíró és segítőtársai, Z. A. Paskul, a történettudományok kandidátusa és M. Pariaga nyugalmazott tanár azzal a kéréssel fordultak a Bajkál szerkesztőségéhez, hogy keressék meg Burjátiában Iliszunszk városkát, és a helyi temetőben Petőfi Sándor sírját. Levelükhöz dokumentumokat is mellékeltek, s ezek azt tanúsítják, hogy a magyar költő sírja „Iliszunszk városában van, a Bajkál-tó partján." A szerkesztőség megbízta A. V. Tyivanyenko és E. V. Gyemin helytörténészeket, a lap állandó külső munkatársait, hogy a föltételezéseknek járjanak utána. Lássuk hát, mik is azok a dokumentumok, amelyek alapján a két kutató útnak eredt. Elsőként szerepel Manasses Dániel, aki azzal híresült el a múlt század hetvenes éveiben, hogy azt állította: 1849 szeptemberében 2775 fegyvertársával orosz fogságba került, majd Oroszországba, s ott találkozott a költővel. ,,Az egyiket közülük Petőfinek hívták — vallotta —, és én személyesen sokszor beszéltem vele." Manasses — alias Pap János — szélhámossága 1877-ben lelepleződött: kiderült róla, hogy Petőfit nem ismerte, és soha nem járt Oroszországban; raboskodott ugyan, de nem Szibériában. Nagyváradon csukták börtönbe lopásért. A másik dokumentum a Neues Wiener Tagblatt című lap 1936. július 30-i száma, amely arról tudósított, hogy állítólag Szibériában, Ikatovo falu mellett megtalálták Petőfi (Petrovics) sírját. A lap beszámolt még a cári hadsereg Horváth nevű tábornokáról is, aki a Petőfivel Szibériába száműzött egyik magyar felkelő utódjának tartotta magát. Várkonyi Nándor író, művelődés-és irodalomtörténész, aki a Petőfi-filológiában is maradandót alkotott, Az üstökös csóvája című művében ekképp értékelte a Neues Wiener Tagblatt szenzációs beszámolóját: „A bécsi lapban közölt cikk írója, Hermann Bönisch, rokonszenves módon foglalkozik a legendával, melyet F. és Sz. hadnagy, illetve zászlós beszéltek el neki 1919-ben; később Skridelszkij orosz alezredes is megerősítette az elbeszélés valószínűségét. Eszerint a két tiszt Szibériában, a Sziligir folyó mentén egy jakut falucskára bukkant, melynek lakossága magyarul beszélt. Ezek a magyarok 1849-ben, szabadságharcuk leverése után odahurcolt foglyok utódai, akik legendás küzdelmek után telepedtek le. Amikor ezt a cikk írója elbeszélte Skridelszkij alezredesnek, az irodalom iránt érdeklődő, nagy műveltségű orosz tiszt, aki a jakutszki orosz kormányzóságban teljesített egykor szolgálatot, azt mondta, hogy volt a kezében egy akta, amely Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevű fogolynak 1857. május 18-án Ikatovo faluban történő elhalálozásáról szólt. Ő ebben a névben Petőfi Sándort sejtette, és ehhez csatlakozik a cikk írója is. Tegyük hozzá, Skridelszkij szerint a szibériai ellenforradalmi mozgalmakban szerepelt Horváth nevű cári tábornok is egy ilyen magyar hadifogolytól származott." Várkonyi hozzáfűzte még: „Fölösleges, 33