Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Biciklizni jó

Sw z első nagy olaj sokk idején Európa valósággal elkábult a csapástól. Aztán mindenféle •M. -M. gazdasági óvintézkedések, takarékossági rendszabályok bevezetésével radikálisan csökkentették az üzemanyag-felhasználás mértékét. Új technológiák, mértékletesebb motorok, önmérsékelő szemlélet hódított. Az egyszerű polgár, aki fenekét csak nehezen vonszolta el gyalog a budira, először Hollandiában tért észre. Valóságos kerékpármozgalom alakult a tenyérnyi, zsúfolt országban. Már amikor volt is olaj, sikknek számított Mercedes helyett biciklivel menni munkába. Akár kormányhivatalba, akár vasgyárba, akár textilüzembe. Tagadhatatlan, jó adag rokonszenv kísérte mindenütt a józan, egészséges és a kifinomult civilizációhoz egyáltalán nem illő felfogást. Aki akkoriban a tulipánok országában járt, valóságos majálisba csöppent az egyszerű hétköznapokon is. Ez már történelem. Mintahogy az is, amikor tizenéves barátaimmal összebeszélve, balatoni kirándulásra adtuk a fejünket. Biciklitúrát terveztünk, s a többség, mert saját tulajdona nem volt, bérelt kerékpáron szándékozott megtenni a többnapos utat. Eredendő kényelemszeretetem azonnal riadót fújt, amikor először szóba került baráti körömben az elképzelés. Ugyanakkor vonzott a szabadságnak az a szinte Biciklizni jó semmivel nem mérhető érzése, ami egy kerékpár nyergében elfogja az embert, ha a szél simítja az arcát, kap bele erőszakosan a bozontjába, s a csendes suhanás, amely a sebességnek egy nagyon érzékelhető fokozata, ilyen közvetlen élményt ad. Össze is verődtünk, neki is indultunk, és életem egyik nagy kudarca fűződik ehhez a kiránduláshoz. Rájöttem, hogy szél az, ami mindig szemből fúj. Nem lehet olyan irányt választani, hogy ne mindig a dombnak — amelyet egy idő után hegységnek érzékel az ember —, csak a felfelé vezető meredélyén kelljen tekerni a pedált, és hogy Prokrusztész ágya valóságos keleti kényelmet kínál az emberfia háta végének, a legkomfortosabb kerékpárnyereghez viszonyítva. Velencénél föladtam. És már addig is többször toltam én a biciklit, mint ahányszor az lendített előre engem két kerekén. Még egyszer, mostanában kipróbáltam kocogás helyett, mi történik, ha bokros teendőimet, közértbeli bevásárlást, környékbeli telefonfülke-vadászatot, patyolatszállítást két keréken kísérelném meg. Ez is fiaskó lett. Még a csendesnek kinevezett kert városrész útjai is használhatatlannak bizonyultak erre a célra. Részint kétségbeesésbe kergettem autós honfitársaimat, részint a hideg veríték csordogált a nyakamon, amíg a zsúfolt forgalomban célomig manővereztem. És akkor ez a környék, amely sikertelen próbálkozásaim színtere, alapvetően, külterületnek minősül. Mit tegyen például egy körúti srác? Vagy idősebb polgár, aki fizikuma karbantartása végett, felüdülésként, esetleg csupán passzióból a belvárosban pattanhat csak nyeregbe? Vagy hallgat a józan eszére és letesz tervéről, vagy mint környékünk meredek utcáin a tizenéves biciklivirtuózok, a halálmegvetést választja. Nem vagyok kifejezetten gyenge idegzetű, de összeverődik a fogam, és rémület szorítja a gyomrom, ahogy a tízszázalékos lejtésű, környékbeli utcákon leszáguldanak, néha még elengedett kormánnyal is, a mindenféle Camping, Csepel, BMX márkájú biciklin. Fittyet hányva jobbkézszabálynak, kereszteződésnek, elsőbbségadási kötelezettségnek. Ahogy az ifjúi lendület magával ragadja őket. Isteni csoda, hogy komolyabb balesetnek még nem voltam tanúja a környéken. Ami nem azt jelenti, hogy ilyen nem is volt. S miközben reszketek értük, mégsem tudom tiszta szívből elítélni az életkori sajátosság ezen önveszélyes megnyilvánulását. Miért? Mert biciklizni jó. Biciklizni nagyon jó. A tüdő kitágul, a vér gyorsabban kering szűk csatornáiban, a szívverés erőteljesebb lesz, az izmok szükséges erőfeszítésre kényszerülnek, miközben az ember lételemének, legalapvetőbb igényének, a mozgásnak hódol. A kerékpározás apoteózisát is szívesen megfogalmaznám, és idéznék remek, erről a témáról szóló regényrészleteket, emlékeztetnék kalandos filmekre, amelyben a főszerep a kerékpárnak jutott, de jól tudom, mindez felelőtlen lenne. Nem válhatok a biciklizés propagandistájává, felkent hirdetőjévé, bármennyire is szeretném, és bármennyire is igaz, amit ezzel kapcsolatban leírtam: egészséges, szellemet, fizikumot edz, erőt ad mindenféle nekigyűrkőzésnek. Mondom, ezt nem tehetem, mert a biciklizésnek ma Budapesten nincsenek meg a feltételei. Miközben pult alól lehet csak jobb márkájú bicikliket kapni, s reneszánsza van a két keréknek világszerte, oly annyira, hogy neves autógyárak, a Peugeot, az NSU méregdrága, önerővel hajtott járműveket gyárt, s azokat kacagva el is adja, a frász kerülget, ha serdületlen fiúgyermekem tizenkét éves lendületével beletapos a pedálba. El nem tilthatom tőle, részint mert a tiltott gyümölcs édesebb, részint mert elveimmel ellenkezne, de csak akkor nyugszom meg másnapig, ha épségben, némi folytonossági hiánnyal a térdén, hazaérkezik. Tudom, nem lehet rendelettel kerékpárutakat építeni a fővárosban. Tudom, szűkös anyagi helyzetünkben sok mindent előbbre kell rangsorolni a bicikliközlekedés feltételeinek megteremtésénél. Tudom, nem lehet gépkocsit, buszt, villamost a csúcsforgalmi, óránként tíz-tizennégy kilométeres átlagsebességnél még lassúbbra kényszeríteni, mert bedugul a forgalom, csődbe megy a közlekedés. De lehetnénk figyelmesebbek, belátóbbak, elnézőbbek és féltőén gondoskodók kerékpározó fiaink és lányaink iránt. Ökölrázás nélkül léphetnénk olykor a fékre, vehetnénk le lábunkat a gázról, és veszíthetnénk néhány percet, hogy utat adjunk, előzékenyen segítsük a kétkerekeseket. A türelem, belátás, együttérzés nem költséges beruházás. A néha hajmeresztő cikázások láttán az indulatos erőszak helyett a fokozott óvatosság, a bölcs önmérséklet sokat segíthet. S ha most csak a tárcsafékkel és lóerők tucatjaival rendelkezőkhöz szólok, annak főként az az oka, hogy a bicikli a gyengébb, a védtelenebb, a kiszolgáltatottabb. Mindig ő húzza a rövidebbet. Miközben legszebb álmaimban szerepel a kerékpár-KRESZ oktatása is. Jól tudom, nem lesz Budapest holnaptól a biciklik városa. Még csak sokkal kevésbé veszélyes sem lesz két kerékkel közlekedni a főváros utcáin. De, ha mindenki csak arra gondol, hogy milyen kis helyet foglal el két, egymás után lévő, vékony kerék, biztosan rájön: elférünk. MÜLLER TIBOR