Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - TÉKA

teka A főváros irodalmából ajánljuk Az Operaház Szép, érdekes és hasznos könyv, igazi nyereségünk. Mérete az átlagosnál — sajnos — nem nagyobb; mégis reprezentatív, mert tartalma, látványa gazdag. Két kitűnő tanulmányt (A. Czétényi Piroska dr.: Az Operaház felépítésének története és Szvoboda D. Gabriella: Az Operaház dekorációja) 78 nagyon szép színes és 12 fekete-fehér fotó egészít ki (Bérezi Lóránt és Bérezi Gábor felvételei). Külső és belső felvételek az épületről, reprodukciók a falfestményekről és belső díszítésről. Végül dokumentumok és irodalomjegyzék következik. Nevezhetjük a kiadványt kis albumnak kísérő tanulmányokkal vagy fordítva: karcsú tanulmánykötetnek, amelyet kép és dokumentáció kísér. De válhat ízléses ajándéktárggyá is, az átlagosnál jóval igényesebb souvenirré. Valójában tudományos-ismeretterjesztő kismonográfia; mégis szívesebben nevezném a szó legjobb értelmében egyszerűen „műbemutatásnak", amely egy nevezetes épületnek nemcsak külső-belső látványosságait tárja elénk. „Lelkét" is, a szándékkal, az igénnyel együtt, amely létrehívta, egyszersmind érzékeltetve helyét az európai kultúra egyik sajátos ágazatának, az operaház-építészetnek az értékrendjében. A budapesti Operaház ugyanis nemcsak Ybl Miklós talán legkiválóbb alkotása, hanem egyike legreprezentatívabb épületeinknek, ami, szerencsére, épségben fentmaradt. Nem csupán nemzeti kultúránk és történelmünk műalkotássá formált darabkája. Más is, több is annál: önmagában is sajátos „Gesamtkunstwerk", egyfajta összművészeti produktum. Ezt a fogalmat Richard Wagner a zenedrámának, nevezetesen saját operáinak esztétikai meghatározására alkotta ugyan, Czétényi Piroska, a történeti tanulmány szerzője mégis helyesen jelzi átvitt értelemben vett használatának jogosultságát, mert hiszen az épület rendeltetése, célja az, hogy a bizonyára legbonyolultabb, legsokfajtább művészeti és gyakorlati tényező szerves együttéléséből megteremtődött műfajnak otthona, élettere, napról napra reveráló alkotóműhelye és „nagyüzemi" kiszolgálója legyen. Ennek fölismerése a könyv érdeme, s ebből fakad a két tanulmányíró célszerű munkamegosztása is. A dalszínház építéstörténete egyszersmind várostörténetünk darabkája, kultúránk (s vele társadalmunk és történelmünk) korabeli helyzetképe is. Mélyebbre mutató „áthallások" megfogalmazására késztethetnek bennünket az ismertetett tények (gondoljunk csak napjainkban a Nemzeti Színház felépítése körül kialakult helyzetre); a pénzügyi fedezet előteremtésétől az építési telek gondos kiválasztásától és a kiírt, meghívásos nemzetközi tervpályázat eredményének értékelésétől kezdve az Ybl- és Podmaniczky-vezette építési bizottság működéséig. Ezt követi az 1881-ben elkezdett s 1884 szeptemberére megvalósított épület ismertetése, kiegészítve a rekonstrukciós ténykedésekkel. (Az eredeti terv néhány módosítása közül az volt a legjelentősebb, amit a bécsi Ring-Theater 188l-es tűzkatasztrófájának okait és tapasztalatait elemezve hajtottak végre.) Az épületnek nemcsak tervezése és megépítése magyar mesterek munkája, hanem belső kiképzése és dekorációja is. „Valóságos mozgalom bontakozott ki, hogy minden megbízott mester és lehetőleg minden felhasznált anyag és berendezés magyar eredetű legyen. (Némi kivételtől eltekintve — mint az Asphaleia-rendszer és a nemesmárványok beépítése —, ez sikerrel is járt)" — írja Szvoboda D. Gabriella. (Az említett színpadgépészeti rendszer, amelyet a világon először itt alkalmaztak, ma is teljes mértékben korszerű lenne, s zajtalanságában felül is múlná a most készítettet, ha újraépítésére 1983-ban mód lett volna...) A homlokzat nagyméretű mészkőszobraihoz a két nagy magyar zeneszerző, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc ült modellt... Az ünnepi megnyitón a legfőbb „sponzor", Ferenc József király „honvédtábornoki egyenruhában" jelent meg, és Erkel vezényelte a zenekart. Kár, hogy nem esik szó a tanulmányban egy jellemző esetről! Liszt erre az alkalomra komponálta Magyar király-dalát (ma Magyar ünnepi dal címmel ismerjük). Ez azonban akkor nem hangozhatott el. Bár szövege untig hangoztatja hódolatát a magyarok dicső királyának, a zene másról szól: a Rákóczi-nóta motívumaiból komponálta szerzője... Kiváló teljesítményt jelentenek Szvoboda D. Gabriella dekorációismertetései s a falfestmények elemzése, főként azok, amelyek Lötz Károly és Székely Bertalan munkáiról szólnak. Talán csak Than Mór érdektelen műveinek taglalását foghatta volna rövidebbre. Termékenyen veti össze a budapesti Operaházat a korábban épült párizsi és bécsi dalszínházzal, amelyet bizonyos mértékig mintának tekintettek a pesti iniciátorok, s az ottani buktatókat sikerült elkerülniük. Az összefoglaló értékelés teljesen meggyőző: az a historizáló-akadémikus festészet, amely ott akkortájt már kiüresedett, frázisossá, merőben „rangjelző" reprezentációvá vált, itt Magyarországon — természetesen csak a legjobb művészek kezében — még a 80-as, 90-es években is képes volt értékteremtésre. Nem tudom, sor kerül-e idegen nyelvű kiadására? Jó volna! (Képzőművészeti Kiadó) MÁTYÁS JÁNOS GEORGE MIKES Papucsban „Viszonylag jó kedélyű, megelégedett ember vagyok, és ezért nem lett belőlem nagy író. Elég jó író talán igen; nagy író nem." Á rá jellemző bölcsességgel írja ezt e könyv szerzője a magyar olvasóknak szánt előszavában. Miután Mikes György nem sokkal e szavakat is tartalmazó szöveg megírása után meghalt, most már nem fog kiderülni, mit szólt volna a „George Mikes"-hez? Amely a majd fél évszázadot Londonban — és onnan „széttekintve" öt világrészen — élő, talán tényleg nem „nagy", de több mint „elég jó" író magyar könyvének címlapján szerepel. A negyven év után végre megint Budapesten kiadott könyvén. Az Anglia — papucsban ugyanis 1947-ben két kiadásban is napvilágot látott, s már az akkori előszóból — amely megjelent Mikes humoros írásainak e gyűjteményében is — megtudhattuk: az eredetileg 1946-ban angolul megjelent s rögtön kirobbanó sikert aratott könyvet a szerző fordította le angolból magyarra. Ám úgy, hogy egy sor olyan ötletet, amit a legválasztékosabb angolsággal sem lehet kifejezni, Mikes egyenesen a magyar olvasónak szánt. Hiszen negyven év után is azt állapítja meg magáról, hogy „Angliába került magyar pasas vagyok, aki magyarul álmodik, de angolul ír." Es a rá jellemző, gúnyosan megható (vagy meghatóan gúnyos?) előszó végén azt is kijelenti: „Még nem döntöttem, hogy halálos ágyamon milyen halhatatlan bölcsességet hagyok majd az utókorra. Ezen még gondolkodok. De azt már elhatároztam, hogy amit mondok, azt magyarul fogom mondani." Nos, miután megírta utolsó — különben éppen nem humoros — könyvét egykori barátjáról, Arthur Koestlerről, vagyis Köstler Artúrról, a világhírű íróról, aki szintén angolul írt és magyarul álmodott, Mikes György (George Mikes!?) szintén örökre lehunyta szemét. És nagyon valószínű, hogy utolsó szavait — bár, mint írja, sem fia, sem leánya nem beszél magyarul — tényleg magyarul mondta. Hiszen akármerre járt a nagyvilágban, kalandjairól, rendszerint csípős, sőt, igen csípős benyomásairól beszámolva, majdnem mindig megemlítette angol nyelvű szövegeiben, hogy ezt egy olyan ember mondja, aki írni ugyan jól megtanult angolul — sőt jobban, mint az ötszáz vagy legfeljebb ezer angol szóval élő „átlag brit állampolgár" —, ám beszédét nem mindig értik. És nemcsak akkor, amikor 1938-ban — két magyar újság tudósítójaként — „eredetileg két hétre" kiment Londonba. Hanem azóta is akadtak — enyhén kifejezve — nehézségei. Nem a nevezetes londoni klubban, ahol évtizedek óta tag, és ahol csak az időjárásról kell „társalogni" a tagtársakkal. És nem is a különböző teniszpályákon, ahol hetvenen túl is, szinte halála pillanatáig játszott — és rendszerint nyert is —, hanem például a londoni szerkesztőségekben. Ahová világos és kiművelt — angol — nyelven írt kéziratait bevitte, de ahol (s éppen a művelten szóló angol szerkesztőkkel) beszédben soha nem tudta igazán megértetni magát. — Ön panaszkodik? — kérdezte tőle egy angol értelmiségi, miután már megjelent egy angolul írt regénye és nevezetes „papucsos" könyve (amelynek eredeti címe így hangzik: How to be an alien? Vagyis: Hogyan kell külföldinek lenni?) — De hiszen a legtökéletesebb akcentust beszéli, az angol legkisebb nyoma nélkül. — Ebből is — mármint abból, hogy Mikes mint angol útikönyvek szerzője nemcsak Olaszországról vagy Görögországról tréfálkozik, hanem a maga „angolságáról" is — látható, hogy a szerző mégsem volt azért olyan elégedett ember, ahogyan e könyve magyarul írt előszavában megjegyezte. Azt, hogy „München" után, a német fasizmus megerősödésének időszakában szükségesnek látta Londonban maradni, hogy a második világháború alatt közel került Károlyi Mihály antifasiszta köréhez — és hogy éppen ez a kapcsolat formált a jogilag is felkészült, ügyes riporterből és tudósítóból elő-45