Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - A piac olyan, mint az élet

következő standokon. A mai építmények tömör fala oldalt és fölfelé egyaránt elzárja a pillantás útját, s míg régen a kalandozó tekintet újabb és újabb árukkal találkozott, ma csak a közvetlenül előttünk lévő „termékeket" látjuk, továbbá a falakat, s embertársaink ábrázatát. Mielőtt azonban mélyebbre merészkednénk a jelen csarnokaiban, kanyarodjunk vissza egy kicsit a századforduló nyüzsgéséhez. A csarnokok megsokszorozták a piaci forgalmat, azt a célt azonban, hogy a régi szabadtéri piacok eltűnjenek, szerencsére, nem lehetett elérni. Csarnok, körülötte piac — ezt a képet mutatja ma is a Rákóczi és a Hunyadi tér. A budai tervekből csak annyi valósult meg, hogy 1902-re elkészült a Bomba téri épület, ezt azonban a két világháború között sportcsarnokká akarták átalakítani. Azután sokáig zárva volt, majd a mai áruházzá alakították át. Budán hosszú ideig tartottak hetivásárokat, hetenként több napon különböző helyeken. Csarnokok helyett többékevésbé fedett piacokat építettek a két világháború között is, hol itt, hol ott — a Széna, Bosnyák, Garay téren — toldoztákfoldozták valamit. Közben kiderült, hogy a csarnokok nemcsak a kis-, hanem a nagykereskedelem feladatait sem tudják ellátni. A főváros lélekszáma megtöbbszöröződött, a város közepén épült csarnokokat nem lehetett bővíteni. Éppen ezért a harmincas évek elején — mint Európa nagyvárosaiban általában — Budapesten is városközponttól távoli, jó vasúti összeköttetéssel, kikötővel rendelkező nagyvásártelepet építettek, mégpedig a Déli vasúti összekötő híd pesti hídfőjénél. Ennek virágzása, pusztulása s az, ami manapság a Bosnyák téren történik, vagy a Klauzál téri csarnok átalakítása már másik történet... Tény, hogy 1932-től, az új nagyvásártelep megnyitása után a Tolbuhin körúti csarnokban már csak ötkilónyinál kevesebb árut lehetett eladni egy-egy vevőnek. Amint a Népszava beszámolt róla, az árusok tiltakoztak, rendőri készültséget rendeltek el. Kicsiben — s ahogyan az árak nőnek, egyre kisebben —, persze, tovább folyt az árusítás a csarnokokban. Az alma, a körte ugyanolyan nagy halmokban áll az asztalokon, a combok, tarják, oldalasok ugyanolyan szép vörös-rózsaszínűek, mint régen, a vetőmagok, palánták ugyanúgy megszaporodnak március táján, a virágoknak ugyanolyan jó illata, szép színe, formája van, csak éppen a piac hangulata változik. Mások az emberek s a pavilonok. Kőkemény betont, horpadó furnért, s ha a Nagycsarnok karzatáról nézünk le, szürke poros-koszos, ki tudja, mikor takarított lapostetőket látunk. Föntről nem is érdemes körülnézni — de odalentről is igen kevés részlet emlékeztet a múltra. No, itt valami mégis: egy vas csatornafödél, rajta a fölirat: Petz testvérek, Budapest. Amott egy régi pavilon részletei, baloldalt pedig, a fal mellett, a hús-, vad-, tisztított baromfi árusok egykori pavilonjaiból egész sornyi megmaradt. Gondosan megformált, reneszánsz motívumokból építkező keret, szabályosan lezárt oromzattal, áttört, dróthálós fallal. Valamikor márványlappal ellátott tölgyfaasztalok sorakoztak ezekben az árudákban, zománcozott lemez védte az oldalfalakat, a hátsó fal szép mintázatú csempéiből pedig itt-ott még ma is látszik valami. Ha nem takarták el valamivel. Mert — derül ki nézelődés közben — általában a megmaradt szép formájú elemeket igyekeztek eltakarni a pavilonok bérlői. Az eredeti vasszerkezet „nemes" anyagokkal: bádoggal, furnérral, műanyaggal burkolták be, az egységes feliratok helyét a legkülönbözőbb „stílusban" készült táblák foglalták el. Az utolsó évtizedekben készült pavilonok stílustalanok, rútak, otrombák. Annak, hogy tervezésükben esztétikai szempontok is szerepet játszottak, vagy hogy — horribile dictu! — a csarnok egységes képét tartották volna szem előtt a tervezők, nyomát sem látni. Persze minek is tették volna? Konkurenciaharc hiányában senkinek sem volt érdeke, hogy esztétikai vagy éppen reklámszempontok szerint alakítsa környezetét. Nem más a helyzet a mai is piacként működő Hold utcában, Hunyadi téren, ahol, ráadásul, emeletnyi magas üzleteket is beépítettek utólag a csarnoktérbe. A Rákóczi téri közepébe az utóbbi években minden korábbit fölülmúlóan ormótlan pavilont építettek. Ha a központi csarnok fölújítása valóban megindul, ezekre a „szépészeti" szempontokra legalább annyi figyelmet kell fordítani, mint az elhasználódott részletek cseréjére. Ha nem így történik, egyszer csak az egész csarnok elavul — erkölcsileg. Nem szól a harang A Rákóczi téri csarnok ormótlan pavilonja mögött hirtelen megváltozik a világ. Itt tágas térben, alacsony asztalsorok között sétálhatunk, valóban élvezhetjük a kirakodott áruk látványát. Az árusok békésen álldogálnak, hétköznap van, kevesebb az érdeklődő, mint az eladó. Majd a hét végén, mondja egyikük, aki jó tíz éve áll az itteni asztal mögött. Kérdezem tőle, hogy mikor hallotta utoljára annak a kis harangnak a hangját, amely valamilyen csoda folytán máig megmaradt a helyén. „Amikor idejöttem, mindennap megkondította a portás — feleli —, azzal jelezte a piac kezdetét és végét." A portások, persze, változnak s velük a szokások is. Úgy látszik, mondják, nincs szükség ezekre a szép régi hagyományokra. A piac, pestiesen szólva, manapság olyan, mint az élet. Valahogy elkezdődik, és valahogy véget is ér... P. SZABÓ ERNŐ (Lapzárta után kaptuk a hírt, amely szomorú aktualitást ad cikkünknek: május 14-re virradó éjjel leégett a Rákóczi téri csarnok. A falak, a fém tartóelemek megmaradtak, reméljük, a csarnok rekonstruálható. — A szerk.) A Rákóczi téri csarnok a század elején és ma