Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - P. Szabó Ernő: Szín, erő, dinamika

Radó György-Lányi Imre: Tungsram, 1938 Végh Gusztáv: Pick szalámi, 1927 Juhász Imre felvételei figyelemfelhívó alkotás azt az érzést kelti a nézőben, hogy a magyar plakátművészet, akkoriban legalábbis, az európai reklámgrafika élvonalában foglalt helyet. A progresszív törekvések mellett bizonyosan voltak — meglehet, nem kis számban — más szellemiségű, kvalitású művek akkor is, mértékadónak, ma is példa erejűnek azonban, azt hiszem, ezeket, a kor szellemiségét leginkább kifejező műveket tekinthetjük. Légkör, szellemiség? De hát hogyan alakulhattak ki a jó reklámművészet feltételei az első világháború borzalmain éppen csak túljutott, megcsonkított, válságokkal küzdő, az értelmiség legjobbjait emigrációba kényszerítő országban? Bakos Katalin, aki a Fészek Galéria kiállításának anyagát az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatta s a tárlatot rendezte, paradox módon éppen a válságból eredezteti a kibontakozást. Egyrészt arról van szó, hogy az újjászerveződő, majd a nemzetközi gazdasági válsággal szembesülő ipar, mezőgazdaság, kereskedelem egyszerűen nem térhetett ki a verseny elől. Annak, aki talpon akart maradni, nemcsak jó, jobb és még jobb terméket kellett gyártania, hanem annak kiválóságáról is meg kellett győznie a nagyérdeműt. Ez volt az a kor, amelyben ugrásszerűen megnőtt a grafikus szerepe, amelyben kialakult az alkalmazott grafikus — Gebrauchsgraphiker — típusa. A művészetben végbemenő változások fő központja ekkor Németországban Weimar, majd Dessau. A Bauhausról van szó, arról a művészeti iskoláról, amelyben hallgatóként, tanárként sok magyar dolgozott. Nem kevesen a Tanácsköztársaság után, emigránsként kerültek az összművészet, a konstruktivizmus jegyében szerveződő műhelyekbe. A Bauhaus képviselői, ahogyan a kortársak, az oroszszovjet avantgárd, a holland De Stijl folyóirat köre, azt vallották: a művészetnek az élet minden területét át kell hatnia, az otthontól az utcákon át az üzemekig, a hétköznapoktól az ünnepi pillanatokig. A korszerű reklám iránti igény és a modern formakultúrát kínáló művészek közötti találkozás a húszas évek második felétől egyre szebb eredményeket hozott. A korábbi kapcsolatok kiszélesedtek, az emigrációból jó néhányan hazatértek. Kassák Lajos és Bortnyik Sándor, például, 1926-tól dolgozott újra itthon. Ahogyan a plakáttervezéssel, e korszak progresszív művészetének egészével kapcsolatban is sok még a fehér folt, a szerencsére egyre gyakoribb bemutatók mindig új értékekre hívják fel a figyelmet. Ami a plakátokat s a Fészek Galéria tárlatát illeti: aligha lehet e• légszer bemutatni a Modiano-cég hosszú éveken át azonos alapelvek szerint komponált, mégis alkalomról alkalomra változó, Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Irsai István és mások műhelyéből kikerült plakátjait, s az is bizonyos, hogy Tungsram-égőket azóta sem reklámozott jobb plakát, mint Radó György-Lányi Imre 1938-as, sárga-vörös-kék-fehér színekből komponált lapja. A Tungsram, persze, rádióként sem lehetett rossz márka, reklámja egyenesen kitűnő. A rádiózás akkoriban egyébként is gyakran élt a hirdetés e művészi eszközével. Az egyik, újdonságokat bemutató falragaszon fokozatosan növekvő köröket látunk — a hang terjedésének irányát és tökéletességét egyaránt jelképezik. Pécsi brikett és Flóra szappan, Pick szalámi és Dorco félcipő — plakátok sorát nézegethetjük izgalommal, amelyeken ma is ismert márkákkal, minőségekkel találkozunk. Csak éppen a gyártó és a gyártmány hiányzik, hogy a kép teljes legyen... Ahogyan a cikk kezdetén említett reklámépítmények történelemmé, a korszak plakátművészete rejtett kinccsé vált. A ritka kiállítások, könyv-, folyóiratlapok segítségével azonban tovább élnek közöttük a kapcsolatok ma is. Berény Róbert, Kaesz Gyula és Kozma Lajos vásári pavilonjai felé Csezmiczky Tihamér plakátján vörös mezőben acélszürke vonat robog. A lap jobb fölső sarkában, vörös körben felírva a célpont: Budapest. Minden csupa szín, erő, dinamika. P. SZ. E. 25