Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - P. Szabó Ernő: Szín, erő, dinamika

Majdnem hat évtizeddel ezelőtt írta le egy úr, mégpedig a huszonötödik Budapesti Nemzetközi Vásár pavilonjairól szólva, hogy úgy tűnik, végre egymásra talál az ipar, kereskedelem és a reklám. Végre akad Magyarországon is néhány reklámépítő — folytatódik a lelkes hangú ismertetés —, aki valóban tisztában van azzal a fogalommal, hogy mi is az a reklámépítészet. Hogy nem csupán üres szavakról volt szó, azt bizonyítják azok a reprodukciók, amelyek a kor tartalmában, formájában legszínvonalasabb építészeti folyóiratában, a Tér és formában jelentek meg, mintegy másfél tucatnyi céget, árut reklámozó épületet bemutatva. Az akkor hirdető cégek egyikének, a Haas és Somogyinak a feliratát ma is ott olvashatjuk egy Bajcsy-Zsilinszky úti üzlet fölött, szlogenje — „Építs vassal és üveggel" — azonban végképp a múlté. Boons kakaó, a Fischer testvérek üvegcsiszoló és tükörgyára, a Farkas és Tsa RT. s a többiek építményei szinte kocka-, téglalapformára leegyszerűsített alakzatok voltak, tervezőik minél kevesebb fölösleges részlettel kívánták elvonni a nézők figyelmét a valóban fontos mozzanatokról, a reklámhordozó szövegről, képről. Azt is mondhatnánk, háromdimenziós plakátok voltak ezek a reklámépületek, amelyeknek korszerű utódait aligha találnánk meg a mai BNV-n. Pedig a mai pavilonok is főként fémből és üvegből készülnek, végletesen leegyszerűsített a formaviláguk. De nem ez a jellemző magukra a plakátokra is? Mintha a mai és a hatvan évvel ezelőtti kereskedelmi plakátokat alig kötné össze más, mint az, hogy ezek is, azok is viszonylag nagyméretű papírfelületre készültek nyomdai sokszorosítás útján. A plakátot az utca művészetének mondjuk, de amikor elsétálunk a falragaszokkal teli falak, palánkok előtt, ritkán érezzük a művészi erő sugárzását — ezért azt a figyelemmennyiséget sem fordítjuk a reklámhordozó felé, amennyi ahhoz kellene, hogy komolyan hasson ránk üzenete. Ez, persze, csak eredmény, s nyilván nem a tehetség, a szándék hiányának következménye. Inkább arról van szó, hogy hiányoznak a jó plakátművészet kialakulásához szükséges feltételek: amíg árubőség, túlkínálat, nagy választék helyett az áruhiány, a választék szűkössége a jellemző, aligha kell valakinek is megfeszítenie az erejét, hogy olyan plakátot tervezzen, amely valóban segít eladni az árut. Ha jó a képi megoldás, ha a plakát tényleg felhívja a figyelmet a termékre, ami jó is, bizonyosan nem kapható, ha pedig a plakát kitűnő, és az áruból is van elegendő a polcokon, akkor biztosan baj van a minőségével. Ennyire különbözne hát a maitól az a légkör, amely az 1930 körüli időszakot jellemezte, azokat az éveket, amelyekben a BNV szép reklámépítményei készültek? Ennyire. Ezt mondják azok a plakátok is, amelyeket a közelmúltban a Fészek Galériában mutattak be, s amelyeket, lévén, hogy egyébkor múzeumok, könyvtárak raktárai őrzik őket, bízvást nevezhetünk (el)rejtett kincseknek. A Bauhaus hatása a magyar plakátművészetre — ez volt a kiállítás címe. A néhány tucatnyi, élénk színekkel, erőteljes, plasztikus formákkal komponált, ábráinak, betűformáinak és -nagyságának köszönhetően messziről szemlélve is Bortnyik Sándor: Újság, 1927 Farkas Endre: Pécsi brikett, 1931 23