Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Dr. Csötönyi József: Az erdők sorsa a mi sorsunk is

Az erdők sorsa a mi sorsunk is Féltés és aggodalom csendül ki Oszlay István Hogy nagyra nőjenek a fák című írásából (Budapest, 1987. 10. szám). Még a szakembert is szíven ütik a szavai. A cikk jajkiáltás a fákért, erdőkért, mert napjainkban ezer és ezer diófa, tölgy és fenyő ,,küzd az életéért". Mélységesen egyetértek a cikk két alapvető — talán rendezőelvét jelentő — kulcsszavával, ezek pedig a felelősségérzet és a közügy. Valóban a felelősségérzet az „egyik alapvető feltétele" annak, hogy „nagyra nőjenek a fák", a másik feltétel, hogy mindannyiunk közös ügye legyen, miként alakul erdeink sorsa. Mindezekhez elengedhetetlenül szükséges, hogy változzék az erdőről vallott felfogásunk, és változzék az erdőben a magatartásunk. Korszerű felfogás szerint az erdőnek hármas — termelési, védelmi és szociálisüdülési — funkciója van. A termelési funkcióhoz kapcsolódó nézet él inkább a köztudatban, mely szerint az erdő elsőrendűen fontos, megújítható nyersanyagforrást jelent. Az erdő azonban ma már nemcsak nyersanyagforrás, hanem védi a környezetet, formálja, alakítja a táj arculatát, védelmet és élőhelyet jelent a növény- és állatvilág megannyi képviselőjének, kikapcsolódást, pihenést nyújt az embernek, esztétikai és kulturális kincsünk. Egy hazai, az erdő funkcióit kutató vizsgálat szerint az erdő szerepe a környezet védelmében a legfontosabb. A védelmi és a szociális-üdülési funkció együttes haszna meghaladja az erdő nyersanyagtermelő (materiális) értékét. Az erdő sokoldalú hasznosítása — napjainkban — a jóléti erdőgazdálkodás keretében valósul meg. A magyar erdők 80 százaléka gazdasági, termelési, 20 százaléka pedig védelmi, szociális célokat szolgál. Persze valamennyi erdőnek van védelmi, szociális funkciója annak ellenére, hogy elsősorban nyersanyagot termel. Az erdővel szemben megnőtt társadalmi igény jelzi, hogy erdeinket évente mintegy 25 millió ember látogatja. A lakóhelyek, így a főváros környéki erdők elsősorban védelmi, szociális-üdülési funkciót töltenek be. Idekívánkozik az a gondolat, amit dr. Róth Gyula, az erdőművelés európai hírű professzora így fogalmazott meg: „Az erdő az embernek és az emberek által alkotott államoknak egyik alapvető létalapja, erdő nélkül emberi jólét nem is képzelhető". Viselkedéskultúránk nemcsak az utcán, hanem az erdőben is „kritikán aluli". Amolyan „bocsánatos bűnnek" tekintik a szemetelést, a közjóléti létesítmények vandál rongálását, a zajongást, a fák, cserjék tördelését, az erdei virágok és az erdő életközösségébe tartozó élőlények pusztítását. E szomorú, lehangoló jelenség és viszony megváltoztatásának tán egyetlen hathatós eszköze lehet a nevelés, elsősorban a gyermekek, a fiatalság nevelése. E nehéz, de nemes küldetés felvállalása elsősorban a pedagógusokra vár. Persze ne az a magatartás legyen a példa, amit a közelmúltban a Batthyány téren tapasztaltam. A zsibongó gyereksereget — néhányan kis, színes galyacskát szorongattak a kezükben — egy nagy nyaláb, színes, letördelt lombcsokorral vezette — minden bizonnyal — a nevelő, a pedagógus. Az ilyen erdei séta, kirándulás, „haszna" kérdéses. Eredménye a fák, cserjék megsebzése, majd — idővel — a pusztulása. Az erdővel, de általában minden fás kultúrával szembeni magatartás formálásának, megváltoztatásának alapja és eszköze a nevelés. Az idejekorán megkezdett nevelés, amelynek színhelye — az otthontól a tévéig — és módja igen sokféle lehet. Alapvető bázisa azonban az iskola. Érdemes idézni és megszívlelni a magyar erdészet kiemelkedő egyéniségének, Kaán Károlynak a gondolatait és javaslatát: „Gondoskodni kell róla, hogy már az iskolában megszerettessük az ország népével a fát és az erdőt. Megismertessük annak nagy közgazdasági jelentőségével, s ez úton, valamint egyéb társadalmi akcióval biztosítsuk hazánk lakosságában az erdő megbecsülését és az erdőnek... kultuszát..." Az erdő megbecsülésére, védelmére irányuló iskolai nevelés feltételezi, hogy az erdőismereteket tartalmazó tankönyvek megfelelnek ennek az elvárásnak, az oktatók, nevelők pedig „erdőélménnyel" rendelkeznek. E nélkül alig lehet az erdőről meggyőzően beszélni! A felfogás és szemléletváltozás, a hatékony nevelés együttesen azt eredményezi majd, hogy újrarendeződik viszonyunk az erdővel. Ebben a modellben az erdő ügye, léte, védelme, gyarapítása valóban közös üggyé válik. Egyénileg is felelősséget vállalok érte, mert életem, sorsom függ tőle. Méltán állapította meg dr. Mátyás Csaba (Az erdő nagy képeskönyve című, kitűnő könyv szerzője), hogy „... az erdők sorsa a mi sorsunk is!" A budapesti erdők és minden magyar erdő és fás kultúra iránti felelősségérzet, a pedagógus és az erdész együtt munkálkodása, az erdő féltett közkinccsé válása együttesen eredményezheti annak a jövőképnek a megvalósulását, amit a nagy magyar erdész, Kaán Károly látnoki szavaival így fogalmazott meg: „El fog jönni ezzel, mert el kell jönnie az időnek, amikor az erdő minden magyar kultúrember szemének és szívének is egyik legkedvesebb tárgya lesz és azt nemcsak azért fogja nagyra becsülni, mert testét-lelkét üdíti és megnyugtatja, szépérzékét pedig gyönyörködteti, — de mert a magán- és közgazdasági érdekek nézőpontjából és benne a nemzet egyik legszebb és legértékesebb kincsét ismeri fel." . -Ettől még — sajnos — nagyon messze vagyunk. Ahhoz, „hogy nagyra nőjenek a fák", meg kell hallgatnunk és szívünkbe, tudatunkba kell vésnünk az erdő hozzánk, hozzád és hozzám intézett fohászát: „Vándor, ki elmész mellettem, hallgasd meg kérésem. Ne bánts!" DR. CSÖTÖNYI JÓZSEF erdőmérnök 21