Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Müller Tibor: Holló, telefonnal

dot adó székbe üljön? És ezzel együtt lehet olykor a hatóság látszatát kelteni? — Ha arra gondol, hogy ki kellene húzni a nyomtatványokból és munkatársaink magatartásából az ilyen megfogalmazásokat, mint hogy az ügyfél „köteles", „tartozik", „eleget kell tennie" — akkor ez egyezik a mi törekvéseinkkel. Amit az is bizonyít, hogy nemrégiben alakult a vezetésemmel egy jogi bizottság, amelynek az a feladata, hogy elősegítse az 1964-es, meglehetősen szakállas postatörvény módosítását. Szándékaink szerint az 1989-es téli parlamenti ülésszakon kerül a törvényhozók elé. — Nem túl későn? Nem tart egy kicsit soká a tervezési munka? Ön is mondta, jó ideje futunk a pénzünk után. Ráadásul, egy új törvény jó dolog, de nem varázspálca, amelynek érintésére egy csapásra megváltoznak a dolgok. — De nem is kell munkánk ilyen értelmű átszervezésével megvárnunk a honatyák jóváhagyását. A meglévő, öregecske postatörvény alkalmazásával is lehet jó munkát végezni. Időre azért van szükségünk, mert most először társadalmi vitára kívánjuk bocsátani elképzeléseinket, és ezt követően az Igazságügyi Minisztériummal is egyeztetnünk kell a tervezetet. De hangsúlyozom, a korszerűsítésre nem kell ölbe tett kézzel várakozni. Nem is tesszük. — Ön már eddig is említette a távközléssel kapcsolatban a telefont. Nekem pedig lábujjhegyen kellene kimennem ebből a szobából, ha nem hoznám szóba, és kérném meg rá, hogy részletesen is beszéljen erről a lassan már allergikus kérdésről. Egy olyan országban, ahol Puskás Tivadar született, szemlesütve kell egymásra néznünk, ha a telefon szóba kerül. — Igaz. A helyzet tarthatatlan, és mi, a posta dolgozói, még az átlagembernél is jobban tudjuk, hogy ez nem érzelmi vagy civilizációs kérdés. A mai telefonállapot a fejlődés gátjává vált. Ahhoz, hogy ebből az egyre mélyülő szakadékból kijussunk, és 2000-ig, 2005-ig látványos eredményeket produkáljunk, már a következő ötéves tervben 120-150 milliárd forintra volna szükség. Ez iszonyúan nagy összeg. Mit lehet tenni? Sok mindent. Először is a kormány elsőséget adott a fejlesztések között a telefonnak. Ennek a hetedik ötéves tervben már bizonyos eredményei is mutatkoznak. Csak egy viszonyszám: országosan 400, jó esetben 420 ezer új főközpont-kapacitást leszünk képesek üzembe helyezni a tervidőszak végére. Ez duplája a hatodik ötéves terv számainak. Miközben 1990-re hatszázezer nyilvántartott várakozóra számítunk, és legalább ennyi a lappangó igény. (Olyanoké, akik reménytelennek tartják a készülékhez való hozzájutást, s még a kérelmüket sem adják be.) Tehát, mi azt mondjuk, hogy Magyarországon egymillió telefon hiányzik! Na most, a 400-420 ezer hogyan jöhetett ki, amikor az eddigi források csak mintegy 280 ezer állomáskapacitás létesítésére adtak lehetőséget? Hát úgy, hogy 1986 elején a kormány felhatalmazta a Magyar Postát, hogy a fejlesztési tervét nyitottként kezelje. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a meglévők mellett, ha felkutatunk különböző forrásokat, azokat is igénybe vehetjük. így szereztünk pénzt egyes városrészek hálózatának fejlesztéséhez kerületi tanácsoktól, nagy iparvállalatoktól, így került sor kötvények kibocsátására és a kezdeti lépéseknél tartó önerős lakossági telefonfejlesztésre. Azt is megmondhatom, több mint hárommilliárdhoz jutottunk ily módon hozzá. A teljes összeghez képest ez elenyészőnek tűnhet, mégis sok mindenre futotta belőle. Volt ,,A mai telefonállapot a fejlődés gátjává vált. Ahhoz, hogy ebből az egyre mélyülő szakadékból kijussunk, már a következő ötéves tervben 120-150 milliárd forintra volna szükség'' egy pályázat is, ebben szintén segítettek a tanácsok, amelyben 40 százalék hozzájárulással kiépíthetik a helyi központot és hálózatot, a fennmaradó hatvan százalékot a Posta adja. Még egy fontos dolog: hiteleket vettünk föl. Magyar és külföldi bankoktól, a Világbanktól is. Ez még mindig csak azt jelenti, hogy 1990-ben Magyarországon majdnem száz lakosra 17 telefon jut, és ha a nyolcadik ötéves tervben az előbb említett gyorsított ütemet képesek leszünk tartani, ez a viszonyszám 25-re emelkedik. Ilyen erőfeszítések mellett is csak önmagukhoz képest lesz jelentős az eredmény, nemzetközi összehasonlításban a 2000-ig szóló elképzeléseinkben csak az 1990-es európai átlagot érhetjük el. De még ehhez is egyetlen kivezető út kínálkozik: a távközlési kormányprogram. Ebben a kiemelt fejlesztés elismerése, az állam nagyobb teherviselése és főként külföldi tőke behozatala szerepel. Európában egyetlen ország sem tudta tíz-tizenöt év alatt saját erejéből megoldani távközlési feladatait. — És a külföldi tőke jönne? — Több nyugati cég érdeklődött már eddig is a vegyes vállalati forma iránt. Mi azt szeretnénk, ha a gyártó iparvállalatokkal vennék föl a kapcsolatokat és a Posta csak mint megrendelő szerepelne ebben az üzletben. Mindenesetre a tárgyalások folynak. Ha minden jól megy, 2000-re elérhetjük a 40 körüli telefonsűrűséget, és ezzel a jelenlegi, átlagosan tízéves várakozási idő a tizedére csökkenhet. így kaphatná meg az infrastruktúrán belül a távközlés azt a helyet, szerepet, ami megilleti. — Mi itt végig távközlésről beszélünk, miközben a telefonról van szó. De megbocsásson, ez a 93 ezer négyzetkilométer, amely Magyarországot jelenti, még bőségesen rendelkezik műsorsugárzásban, tévé-, sőt, rádióvételi fehér foltokkal is. — Ha fehér folton teljesen ellátatlan területet ért — ilyen nincs. Vannak azonban olyan helyek, ahol rosszul lehet fogni a tévé 2-es csatornáját vagy a Petőfi és a Bartók rádió adását. Például az Alföld, Észak-Magyarország vagy a Dunántúl egyes körzeteiben. De ez is pénzkérdés. Ahogy évtizedekkel ezelőtt az volt a jelszó, hogy arccal a vasút felé, most az, 7