Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - POSTA

posta 1055 Honvéd utca 18. II. 1. Telefon: 112-710 A 48-as szabadságharc emlékhelye A Magyar Távirati Iroda közlése szerint: „A KISZ KB Intéző Bizottsága úgy döntött, hogy fiatal és idősebb állampolgárok, KISZ-szervezetek kezdeményezésére felajánlja szervezeti eszközeit az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc vértanú tábornokainak emlékét megőrző emlékhely létrehozása érdekében. Az ehhez szükséges gyűjtés megszervezésére a társadalom egészét reprezentáló kuratóriumot kér fel, lehetővé téve a meglevő kezdeményezések összefogását is. A kuratórium ellenőrzi és szervezi a március 15-én — később megjelölt csekkszámlákra — induló gyűjtést, biztosítja, hogy a különböző döntések, az emlékmű helyének és tervének kiválasztása során az adakozók akarata érvényesülhessen. Az elképzelések szerint az emlékmű a vértanúk halálának 140. évfordulójára készül el." Ennyi a mindnyájunk által örömmel fogadott közlemény, melyet felhívásnak is tekintünk. Nem akarunk különösebb érdemeket tulajdonítani magunknak, de azért elmondjuk, hogy a „kezdeményezésben", mely szerencsére meghallgatásra talált, mi is szerepet vállaltunk. 1987/8. számunk postájában ,,Az emlékek megőrzése" címmel írtuk: „...az emberi nem identitásának a megőrzése végett keressük... egész múltunkkal a kapcsolatot, melyet éppen mi, magyarok, oly meggondolatlanul és olyan otrombán megszakítottunk. Kiderült, a társadalmi megújuláshoz is szükséges a folyamatosság, az előretekintés csak akkor nem láttat torz célokat, ha visszafelé is világosan látunk". Mindezt Kemény Andrásné levele kapcsán jegyeztük meg, aki a következőket írta: „...kevés az olyan (képzőművészeti) alkotás, amely jelképpé tudja nemesíteni a mondanivalót... (az ilyen) jobban formálná a közízlést, mint száz iskoláskönyv. És nemcsak az ízlést, hanem a tudatot, a történelemlátásunkat is. Ilyen reprezentatív emlékmű kellene például az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc megörökítésére. Személyeket ábrázoló 48-as emlékművünk sok van, de általános emléket, eszmét kifejező nincs." Reméljük, most az országos összefogás nyomán lesz, méltó elődeinkhez, önmagunkhoz. Karácsonyfadísz nélkül... Dr. Volly István (1133 Budapest, Váci út 86/c) régi szerzőnk és kedves levelezőnk írja az 1987/12. számunk címlapjáról: ,,Az Érdi betlehem fényképe természetesebb lett volna fenyőgally és karácsonyfadísz nélkül, a képaláírás pedig pontosabb, eligazítóbb így: Bukovinai székely betlehem — jelenleg Érden. Köszönjük a megjegyzést, mentségünkre csak annyit, nem mi díszítettük fel a betlehemet, így kaptuk a fényképet. A népzene és néprajz tudósa az ugyanebben a számban Betlehem címmel megjelent írás kapcsán azt kérdezi a szerzőtől, Jávor Ottótól, hogy az említett „juhászok temploma" azonos-e a székesfehérvárival. Igen, ez a Felsővároson álló Szent Sebestyén-templom népies neve. Évszázadok óta, e század elejéig itt, a templom előtt gyülekeztek a dunántúli, de a messzebb tájakról származó juhászok is, hogy elszegődjenek. A templomot a 18. század végén kezdték építeni egy kisebb templom helyére. Az ostrom után a súlyosan megrongálódott épületet helyreállították, többek között Jankovich Ferenc költő kőműves édesapja keze munkájával. A templom környékén, a Felsővárosban régen kizárólag földművesek laktak, akik őrizték a paraszti hagyományt, így az énekeket, meséket, a betlehemezést, a karácsony esti, szilveszteri ostordurrogtatást. Erre még az ötvenes években is volt példa. Aztán egyedül a betlehemezés maradt meg torz, szégyenletes formában, értsd: ittas gyerekek koldulásává züllött. Mostanában bizonyos szokások — részben az iskola, a helytörténeti szakkörök hatására — fölélednek, és remélhetőleg továbbra is gazdagítják az egyén meg a kisebb közösségek életét. Megköszönjük levélírónk érdeklődését, üdvözletét, melyet a szerkesztőség részéről is szeretettel viszonzunk. Gyógyítók Társadalmunk tűrőképessége alapos próbáknak van kitéve. Ilyen helyzetben idegesen, meggondolatlanul mondunk véleményt, felületesen általánosítunk. Különösen érzékeny pontja társadalmunknak az egészségügyi ellátás, hiszen itt tényleg a bennünket legközelebb érintő dologról van szó, egészségünkről, munkaképességünkről, életünkről. Vagyis nem babra megy a játék. Számtalan tisztázatlan ügy, ellentmondás nehezíti az egészségügyi dolgozók és az ellátásra szoruló betegek helyzetét külön-külön és együttesen is. Hiszen az egymásrautaltság következtében nem lehet megítélni az egyik fél helyzetét a másiké nélkül. Nincs igazi orvos-beteg kapcsolat, panaszoljuk. De hát ráér az orvos meghallgatni betegének családi bajait, történeteit? Pedig meg kellene hallgatnia. Jaj, mennyi hálapénzt adjak? — érdeklődnek kétségbeesetten, és nem hiszik el, hogy milyen megalázó ez magára az orvosra is, hiszen az egészségügyi „sakálok" kivételével, legszívesebben visszautasítaná, de a megalázó fizetése miatt kényszerül az elfogadásra, és maga sem tudja, hogyan értelmezze ebben a vonatkozásban az adótörvényt. Egyébként meggyőződésem, ha törvényileg törölnék el a paraszolvenciát, a betegek többsége akkor is nyúlkálna az orvosi köpeny zsebe felé. Nem írta föl a gyógyszert... felírta, de nem annyit, háborgunk, s nem tudjuk, hogy szigorú takarékossági rendelkezések vannak, természetesen nem szabad a beteg kárára takarékoskodni, de a főorvos esetleg mégis a megtakarítás mértéke után kap jutalékot, jutalmat, kiegészítést, mindegy, hogy nevezzük. Sokszor úgy érezzük, beteg és orvos egyaránt az ellentmondások szorításában szenved. Akárhogy is van, egy biztos: a lelkiismeretlen, hanyag, kapzsi, ugyanakkor hozzá nem értő orvost, ápolót, a beteg — többnyire csak a háta mögött — megveti, a jó orvost, a segítő, kedves ápolót a szívébe zárja. Szerencsére ez utóbiak vannak többségben. Ezért adunk helyt örömmel az alábbi levélnek, hogy legalább így is elősegítsük az arra érdemes orvosok, egészségügyi dolgozók megbecsülését, erkölcsileg támogassuk őket igen nehéz munkájukban. Puskás Katalin budapesti olvasónk írja: „Nagymamám igen magas kort élt meg egészségesen. A sors különös kegye nyomán csak élete végén szorult ápolásra, orvosra, akkor viszont igen gyakran. Aki még nem kísérte figyelemmel idős, beteg hozzátartozójának az állapotát, az nem tudja, milyen pszichés — a fizikai állapotot is befolyásoló — benyomások, esetleg megrázkódtatásoknak van kitéve a gondozásra szoruló. Aki egy gazdag, termékeny élettel a háta mögött már csak a halállal ül szemközt, aki ép elmével igyekszik még tartani a kapcsolatot, megőrizni személyiségét, annak mindez csak.akkor sikerülhet, ha a hozzátarozói, a környezete, nem utolsósorban az orvosai is erre törekszenek, nem „írják le", hanem az életet, a beteg életét szolgálva tartják vele a kapcsolatot. A beteg rendkívül érzékeny, megérzi a környezet viselkedését, s állapota — attól függően — javul vagy romlik. Nagymamám a családi körön kívül is megkapta mindazt a gondoskodó ápolást, azt a lelki támaszt, amit az ilyen súlyos állapotban lévő, idős ember megérdemel. Nem akarok részletesen kitérni a betegség és gyógyítás mozzanataira, de a családom és magam nevében nyilvánosan szeretném megköszönni mindazoknak, akik szeretett hozzátarozóm utolsó időszakát megkönnyítették. Elsőnek említem dr. Valkó Jaquline körzeti orvost és a kijáró nővért, Anikót. Külön szerencsének tartom, hogy a kitűnő Margit Kórházba kapott felvételt (lapunk többször foglalkozott a Margit Kórházzal, ugyancsak mindig pozitív értelemben — A szerk.). Itt a III. belosztályon dr. Neumark András, továbbá a főnővér és az éjszakás Éva nővér olyan szellemben kezelték a beteget — és a hozzátartozókat —, amely mindnyájunk számára reményt ad, hogy az együttérző humánumot meg lehet őrizni, és tovább lehet adni. Még egyszer köszönöm." HELYREIGAZÍTÁS. Folyóiratunk márciusi számának 17. oldalára — sajnálatos elnézés folytán — oda nem illő kép került: az idősebb Andrássy Gyuláról szóló cikket a fiáról, ifjabb Andrássy Gyuláról készült fénykép illusztrálja. A hibáért elnézést kérünk olvasóinktól. 48