Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kovács Zoltán: Evezősök a Dunán

VÍZI ÉLET amit ipari tevékenységükkel szereztek. Dóka, Eper, Fojt, Bergsmann... Akik még élnek ebből a generációból, már csak emlékeiknek élnek. Önálló műhelye, iparengedélye csak Eper János fiának van, páran a sportegyesületek által fenntartott javítóműhelyekben dolgoznak. Ha ma valaki javíttatni akarja csónakját, alig talál vállalkozót. Kétpárevezős csónakot 1946-ban 3500 forintért építettek, ma 40 ezer forint körül van az ára. Ha egy mai fiatalnak ennyi pénze van, inkább használt gépkocsi vásárlására gondol. Eladó használt csónak akad, de a vevő szeretne hozzá egy kis szobácskát is. Ezt már alig kap. Öltözőszekrényt — talán. A nyaralószobák foglaltak, az újak, ha épülnek egyáltalán, ára irreálisan magas. A római-parti víkendszobabérlők tetemes része nem megy vízre. A garázsban porosodó csónak adja a jogcímet a szobabérlet évenkénti meghosszabbítására. Aki 30-40 éve bérlő, és kora miatt már nem kíván evezni, joggal tartaná méltánytalannak a bérlemény felmondását. A nyugdíjasnak a napozás, a csend, a jó levegő megér évi 2-3 ezer forintot, ennyiért tartja fenn ugyanis a kis szobát. A porosodó csónakok többségének gazdája azonban vállalat, intézmény. Ha nincs a vállalatnak megszállott sportfelelőse, aki lelket lehel a szakosztályba, a csónakok a garázsban árválkodhatnak egész nyáron. Főként az 1947-ben államosított és azóta a Sportlétesítmények Vállalat kezelésében levő csónakházakra és bérlőikre áll ez. Az önálló teleppel és csónakházakkal rendelkező vállalatok, intézmények dolgozói szintén csak a hétvégeken jelennek meg a Dunán. Hétköznapokon, a legnagyobb kánikulában is csak pár csónakot látunk kikötve Szentendre vagy Dunakeszi alatt, a kavicsos partokon. Hiába keressük a Római-part valamikori hangulatát. A mai fiataloknak fogalmuk sincsen, milyen romantikus volt egyegy vasárnap este, sötétedés után a Dunán százával leereszkedő csónakok látványa: a sok imbolygó fény — lampion, viharlámpa —, mert kötelező volt a csónakok kivilágítása. Számos csónakban zene is szólt: harmonika, mandolin, gitár. És a legszebb zene: az emberi ének. íme, egy korabeli hirdetés: „Az összes vizi hangszerek közvetlen gyári beszerzése: harmonikák már P. 7.80-tól... mandolinok P. 14.50-től... prim banjók P. 23.50-től... Meinel és Herold hangszergyár Budapest IX. Üllői út 19." Ma már nem lehet késő este visszaérkezni csónakkal. Indulni is bajos hajnalban. A nyolcórás munkaidő meghatározza a csónakházak nyitvatartását. A televízió sport- vagy krimiműsorai pedig hazacsábítják a szabadból az embereket: számos jobb sorsra érdemes dolgozó a tévé előtt ülve — „sportol", hízik. Az egyesületi evezősök valamikor a Margitsziget körüli úszó csónakházakból indultak négy- vagy nyolcevezős hajóikon. Egy 1884-ben készült Budapesttérkép szerint a Lánchíd budai hídfőjének közelében, az Apor utcával szemben állt a vízen a Nemzeti csónakda. Ezen a térképen más hasonló intézmény nem szerepel. A későbbi térképen a Lukács fürdő mellett látható a Duna, Hunnia, Pannónia, Sirály csónakház; a Margitsziget pesti oldalán a Nemzeti és a Neptun csónakház. A Római-parton a legismertebb egyesületi csónakház a BBTE tulajdona volt. Amióta az ÁISH tulajdonában van, csónakot sohasem látok vízre tenni innét. Lehet, hogy irodaháznak használják, annyi az adminisztrálni való? A Római-part első csónakházai 1920-1926 között épültek. Az úttörők: Magasházy Mihály 1920; Smóling Béla 1921; Fojt János és fiai 1923; Podoletz Gusztáv 1924. A Somody-csónakház 1926-ban épült a Soroksári Duna-ágban, az Indián csónakház 1930-ban a Népszigeten. A római-parti csónakházak közül eredeti formájában már egyik sincs meg. A szép gerendaszerkezetű homlokzatot — remekbe készített ácsmunka volt — vagy lebombázták (Magasházy), vagy lebontották. A harmincas években húsz csónakház volt a Római-parton, a vasúti hídtól a Szentendrei-sziget alsó csúcsáig. A szemben lévő újpesti oldalon hat, a Népszigeten 14. A Pesti Hírlap szerint 1932-ben a dunai rendőrség több mint 10 ezer csónakot tartott nyilván. A csónaktulajdonosok többsége magántisztviselő volt. Az előkelő egyesületekben a köztisztviselők eveztek. Aschner Lipót, az Egyesült Izzó tulajdonosa 1929-ben építtette a Tungsram-üdülőt, a szigetcsúcs vonalában, a budai oldalon. Később szemben, az újpesti oldalon egy másik telepet létesített — tisztviselői részére. Gesztusa bírálható, de a gyár dolgozóiról való gondoskodás minden dicséretet megérdemel. Ezekben az években a hosszabb munkaidő és a kapitalista munkafegyelem ellenére is nagyon sok evezős járt ki hétköznap, munkaidő után a Dunára. Ma több-10 Amikor a Duna Budapestet szívesen nevezik fürdővárosnak az idegenforgalmi kiadványok. A főváros nevéhez illesztett jelzővel ugyancsak sokszor hivatkozunk a táj becses történelmi fürdőkultúrájára. Az ókortól a középkorig, majd a török időktől napjainkig szinte folyamatosan követhetjük a budai, óbudai forrásokból táplált fürdőhelyek látható és írott emlékeit. A Pünkösdfürdőtől a Gellért-hegyig húzódó, három nagyobb csoportra oszló hévízrendszer gazdag múltja még sok meglepetést tartogat a kutatóknak. E fürdőhelyek történetére mindig vissza-visszatérünk, hiszen a múltjukhoz kapcsolódó események egyben a várostörténet adalékai. Kevésbé ismert a dunai fürdőzés históriája, noha a várost átszelő folyó vize nyilván minden korban szívesen látta a hullámaiban megmártózni áhítókat. Az első dunai uszodákat a napóleoni háború után építették azért, hogy a katonákat úszni tanítsák. Pesten, a Lánchíd tájékán 1817-ben vízre bocsátották azt a tutajok övezte, mintegy húsz méter hosszú faépítményt, ahol úszóleckét vettek a katonák. A tákolmány közepén egy felül nyitott, vízbe süllyesztett lécszerkezetet helyeztek el. A nyakig érő vízben bátran megállhattak az úszni tanulók, s akik már elsajátították az alapismereteket, a mély vízbe is kimerészkedhettek. A katonai úszóiskolát civilek is használhatták. Az uszoda párját hamarosan a budai oldalon, a mai Batthyány téren helyezték vízre, s ott működött az első világháborúig. A katonai úszóiskolák sikerét látva, elsőként Mayer György nyitott hasonló elvek szerint épült Duna-fürdőt és úszóiskolát 1829-ben ugyancsak a Lánchíd pesti oldalán. Példájára csakhamar megnyílt a Scholtz-féle uszoda, ezt követte az Ullmann alapította, később Nemzeti Uszoda néven ismeretes intézmény. Aztán, a múlt század harmincas éveiben megnyílt a Duna-fürdő, amelyet Depiny Péter alapított; ennek már tizenkét kisebb és két nagyobb medencéje volt, magánosok és családok is látogatták. Széchenyi István is gyakran igénybe vette az uszoda szolgáltatásait. Walter József 1852-ben alapított Duna-