Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - POSTA

posta 1055 Honvéd utca 18. II. 1. Telefon: 112-710 Életmentő gesztusok Nehéz gazdasági helyzetben minden szó, minden mozdulat élesebb kontúrt kap, a társadalom bajai, ellentétei rögtön a felszínre kerülnek. Ilyen aggasztó gond nálunk — többek között — a pályakezdő fiatalok és az idősek helyzete. „A fiatalok problémáit számtalan fórumon vitatják meg, és igen helyesen igyekszenek a különböző szervek, üzemek, maga az állam is a lehetőségekhez képest minden segítséget megadni számunkra a jó munkakezdéshez, a családalapításhoz. Kevésbé mondhatjuk ezt el magunkról mi, öregek. Az idő úgyis kifelé tol bennünket az életből, de olykor az az érzésünk, mások is segítenek az időnek" — írja egyik koros levelezőnk. Sok megjegyzést kaptunk az öregek helyzetéről az utóbbi hónapokban — és ez korántsem véletlen —, a nevek említése nélkül tallózunk ezek között. „A Népszabadság ez évi január 6-i számában olvastam Cserhalmi Imre Számok és gesztusok című cikkét. Nagybetűvel írnám az illetékesek íróasztalára a cikk néhány sorát: »...nem mindegy, hogy a nehéz helyzetben élő emberek a magukra hagyatottság érzésével küszködnek, vagy azt érzik, látják, tudják, hogy megkülönböztetett figyelem középpontjában állnak az országos költségvetésben éppen úgy, mint a helyi tanácsok gondoskodásában vagy a szomszédok jóindulatában... látnunk kell, hogy amikor a gesztusok mögötti anyagi erő nem nagy, éppen akkor nő meg maguknak a gesztusoknak a súlya és rangja is«" — idézi egy idős olvasónk. „Minden gondoskodás, minden jó szó olyan, mint a nemes bor, kedvet, derűt ad. Nem igaz, hogy cinikusan tréfálkozunk a nyugdíj-kiegészítéseken, a különböző könnyítéseken, kedvezményeken, ilyet csak azok állítanak, akik havi 20-25 ezer forintos jövedelmükben már el sem tudják képzelni, mit jelent másnak az a pár száz forint. Különösen az utazási kedvezmény segít sokat, hiszen így mi is mozgékonyabbak lehetünk, jobban tarthatjuk a kapcsolatot szeretteinkkel, az élettel." Természetesen sokan foglalkoznak a nyugdíjazással. Érdekes, itt sem a tényt vitatják, inkább a hogyan, a miként kérdése kerül előtérbe, illetve a további munkalehetőség, a lépéstartás az élettel. „Tudom, hogy egy vezérigazgatót nem akkor tesznek nyugdíjba, mint egy könyvelőt vagy gépírónőt, habár esetleg a gépírónő a maga munkahelyén sokkal jobb gépírónő, mint vezérigazgató a vezérigazgató. Remélhetőleg az új nyugdíjtörvény ezt is tisztázni fogja. Van, aki már most szívesen elmenne nyugdíjba — ezek számára egyre gyarapszik, és ez egészségtelen tendencia, föl kellene rá figyelni —, van, aki kiváló munkaerő idős korában is. A tapasztalatot, az aktivitást ne mellőzzük tudatosan. Az ilyen embernek a nyugdíj olyan, mint az egészségesnek a kórház. Mindjárt beteg lesz tőle. Persze sok lehetőség van bizonyos munkakörökben a munka folytatására, itt azonban — tapasztalat szerint — két veszély fenyeget: vagy nem adnak az illetőnek képzettségéhez megfelelő munkát, vagy — ez úgyis örül, ha dolgozhat, felkiáltással — agyonterhelik." Az említett gesztust hiányolják legtöbben. „Megbeszéltük az igazgatómmal, hogy még egy évet rádolgozom" — írta egy középiskolai tanár. „Aztán egyszer csak az asztalomon találom az értesítést nyugdíjazásomról. Miért kellett így csinálni?" Mióta köztudomású, hogy nyugdíjba megyek, azóta a főnökeim már nem bíznak meg semmi komoly feladattal, s ők, akik két év múlva ugyanebbe a helyzetbe kerülnek, úgy átnéznek rajtam, mintha már ott sem lennék. Nem értem ezt az emberi, magatartási vakságot." „Negyven évig dolgoztam ugyanazon a munkahelyen — eredménnyel, becsülettel. A huszonéves titkárnő a nyugdíjpapíromat a folyosón végig lobogtatva hozta be az irodámba. Tudom, ebben az ő részéről semmi rosszindulat nem volt, csupán tapintatlanság. És ez az új igazgatóra is fényt, helyesebben árnyat vet. Azzal is tisztában vagyok, majd jön a búcsúztatás, a konyak, a lapockaveregetés, de az a papírlobogtatás rossz ízű emlék marad." Sajnos, a végtelenségig lehetne sorolni az effajta eseteket. Befejezésül még egy megjegyzés: „Most megy nyugdíjba az a nemzedék, amely a felszabadulás után több mint negyven esztendőn át fogcsikorgató küszködéssel, sok-sok lemondással, munkával fölépített egy országot, talpra segített egy társadalmat. Nem úgy sikerült, ahogy hitte és remélte, de nincs oka szégyenkezni sem. Most csak annyi a kérése, hogy ez a társadalom, az ő társadalma, ne engedje el a kezét, sem bajban sem szerencsében." Köszönet, kérés, kiegészítés Az I. kerületi Tanács Műszaki osztályától, dr. Aczél Péter oszt.vez. főmérnöktől kaptuk a következő levelet. „Tisztelt Szerkesztőség! Lapjukban Jerőme René aláírással megjelent „Ismét szegényebbek lettünk" (Budapest, 1987/11. szám, 26.1.) című cikkükre válaszolva az alábbi tájékoztatást adjuk: A céhjelvénnyel kapcsolatos észrevételét köszönjük. Kérjük olvasóik segítségét a vastuskó felkutatásában. Ha ez megtörtént, a helyreállításában, felállításában készséggel közreműködünk. A Vám utca hosszú időn keresztül az SZKI irodaház építése miatt építési terület volt, a közúti forgalom elől elzárva. Az építéssel együttjáró forgalom a nagykockakő burkolatot nagymértékben tönkretette, szükségessé vált az utca teljes átépítése. Az átépítést az SZKI végeztette el, az utca — a környező utcákhoz csatlakozva korszerű aszfaltburkolatot kapott. Az utcaképet uraló két modern intézmény nem indokolja a régies hangulatú, nagykockakő útpálya visszaállítását. Az óvodát látogató szülők és gyermekek miatt közlekedésbiztonsági szempontokat is figyelembe vettünk, a kockakő burkolaton a gépjárművek könnyebben megcsúszhatnak, nagyobb a féktávolság. A kikerülő kockaköveket a kezelésünkbe tartozó kőtárolóba szállíttattuk, a vári nagykockakő burkolatok felújításánál kívánjuk felhasználni őket. A Vám u. 6. számú házba korábban sem lehetett behajtani gépkocsival, nem volt kialakítva gépkocsibehajtó, ugyanakkor a kapu szélessége 155 cm, nem elég széles a járművek behajtásához. Kérjük, a cikkhez küldött kiegészítésünk, válaszunk szíves tudomásulvételét." Köszönjük az értesítést, a kiegészítő magyarázatot. A válasz, ha nem is nyugtatja meg mindenben cikkírónkat, Jerőme Renét, arra példa, hogy a tanács a maga szűkös anyagi lehetőségeivel, a lelkiismeretes munkát már elfelejtett vagy eddig meg sem tanult dolgozóival — gondolunk itt elsősorban az útjavítókra, a kőművesekre, de itt sem mindenkire! — igyekszik az ésszerűség határain belül eleget tenni a követelményeknek. Nem hagyományőrzés áll itt szemben hagyományrombolással, csak arról van szó, hogy az új és a régi dialektikus, az építkezések, fejlesztések közben sokszor ellentmondásossá vált kapcsolatából nehéz a lakosságot szolgáló megoldást, szintézist teremteni. Nehéz, de nem lehetetlen, különösen akkor, ha mindkét fél meghallgatja a másikat. Ahogy most történt. 48