Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Szále László: Korlátolt korlátlanság

HÁBORGÁSAIM Korlátolt korlátlanság Nem vagyok tüntető alkat. Kevés olyan dolog van a világon, aminek az érdekében kimennék az utcára, amiért transzparenseket festenék, zászlót lobogtatnék vagy tiltakozó jelszavakat kiabálnék egy tömeg kellős közepén. De most egy éve, tavaly áprilisban szívesen ott lettem volna azok között a diákok között, akik fehér lepedőbe burkolózva, gázálarcban osztogatták „Levegőt akarunk szívni, nem szénmonoxidot!" feliratú röpcéduláikat a meglepett autósoknak a pesti utcákon. Nem mintha a legcsekélyebb kétségem lett volna rokonszenves vállalkozásuk teljes haszontalansága felől. De még mindig jobban éreztem volna magam közöttük, mintha én vagyok az egyik autós, akinek az orra alá nyomják tökéletesen jogos és igaz céduláikat. Mert éppenséggel lehettem volna. Nekem is van egy Trabantom, ráadásul elmúlt kilencéves, s az autósok között csupán azért nem járok az élen a levegőszennyezés terén, mert nagyon ritkán használom a kocsit. Be kell ismernem, nem környezetvédelmi okokból teszem, hanem mert vagy rossz az autó, vagy nincs pénzem benzinre. De mi történt volna, ha ott vagyok a tüntetők között? Egyrészt egy aktív környezetszennyező próbált volna másokat rábeszélni, hogy hagyjanak fel káros tevékenységükkel, ugyanakkor erősen kétséges, hogy saját magam le tudtam volna beszélni akárcsak egy ilyen rossz autó nyújtotta kényelemről. Ám tegyük fel, hogy a tüntetés katartikus hatása nyomán elhatároztam volna: soha többé nem ülök be a Trabantba. Ha eladom a kocsit, mit nyerek vele? Az új tulajdonos — jó, esetben — kétszer annyit szennyezi vele a levegőt, mint én. Egyetlen magatartás lett volna következetes, ha elásom a saját autómat. Ezzel elérhettem volna, hogy 530 ezer helyett csak 529 999 kétütemű autó szennyezi a haza levegőjét. Ebből is kitetszik, hogy az egyén nagyon keveset tehet. Ha nem dobja el a villamosjegyet, a csikket, sőt, ha rá se gyújt, ha nem rázza ki az ablakon a porrongyot, ha nem pazarolja a mosószert — néhány ezreléket, kétségkívül, javít a statisztikán. A lakosság felvilágosult, fegyelmezett viselkedésének igazi haszna az az erkölcsi tőke, amit szerez általa: jogot nyer a bírálathoz, a tiltakozáshoz, mely egyébként elemi állampolgári joga. Sőt, nemcsak a tiltakozás elemi joga, hanem az is, hogy tiszta vizet igyon, jó levegőt szívjon — hogy egészségesen éljen. Nem is jogot szerez tulajdonképpen érett viselkedésével, hanem védettséget a bőven áradó viszontvádak ellen. Az igazi környzetszennyezők ugyanis sokkal erősebbek az állampolgárnál, természetes, hogy a hangjuk is erősebb: „Maga reklamál, akinek Trabantja van, cigarettázik, s arra se képes, hogy az almacsutkát a kukába dobja. Maga ingyen vigyázhatna a környezetére és az egészségére, minket pedig szorítanak a népgazdasági feladatok, s milliókat, milliárdokat kellene költenünk környezetvédelmi berendezésekre." Lám, a demagógia mindig jól hangzik, mert nem nélkülöz bizonyos igazságelemeket, a benne rejlő ravasz csúsztatást meg nehéz egyből észrevenni. Mindenesetre nem árt tudni, hogy a levegőszennyezésért legalább kétharmad részben az ipar felelős, s csak egyharmadában a közlekedés és az összes többi. Ha most az egyszerűség kedvéért eltekintünk a felelősség nagyságától, akkor azt látjuk, hogy a magyar környezetvédelem ma főleg egymásra mutogatásból áll: a kis környezetszennyezők protestálnak a nagyok ellen, a nagyok a kicsikre és egymásra mutogatnak. A fő probléma ugyanis éppen az, hogy ugyanazok szennyezik a környezetet, akiknek védeniük kellene. Olyasmi ez, mint az egypártrendszer: magának kell lenni önmaga ellenzékének. Az embernek, a gyárnak, a mezőgazdasági üzemnek önmagát kellene kontrollálnia, mert az egymásra mutogatás hatékonysága rendkívül kicsi. Persze az önellenőrzésé se nagy. Az ember, úgy látszik, képtelen hosszú távú érdekeit a rövid távúak elé helyezni, ha az utóbbiak kényszerítő ereje nagyobb. Ha növelni kell a terméseredményeket, és fokozott kemizálással lehet növelni, akkor a gazdaság nem mond le a módszerről, hiába ismeri kóros következményeit: a nitrátos ivóvizet, a haldokló Balatont stb. Az ember egészségtelenül él, az emberiség életveszélyesen él. De egyik sem tud érdemben változtatni rajta. Még azt sem teszi meg, ami módjában állna. Sok mindent azonban akkor sem tudna megtenni, ha akarna. Az eddigi és a naponta születő új meg új bűnökért már olyan nagy árat kellene fizetni, ami meghaladja a legtöbb társadalom anyagi erejét. A környezetvédelmi beruházások és környezetbarát technológiák ugyanis nagyon drágák. Úgy látszik, csak a nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak, hogy egészségesen éljenek. A dolog pikantériája az, hogy csak a kis befektetés veszteséges, a nagy megtérül, hiszen, ha, például, kiépítik a hulladékok újrafelhasználásának rendszerét, nemcsak tisztább környezetet nyernek, hanem sok energiát, értékes nyersanyagokat stb. A pénzhiány és a látszólagos tehetetlenség azonban nem ment fel senkit a felelősség alól. Itt ugyanis egyáltalán nem elvont erkölcsi felelősségről van szó, hanem a jövőnkről. Még inkább a gyermekeink, unokáink jövőjéről, életlehetőségeiről. A romboló, mérgező, pusztító folyamatok jó része ugyanis visszafordíthatatlan. Ezek javítására nem lesz lehetőség. És mégis! És mégse! Nagyon valószínű, hogy az ember a legbutább állat. Az ember az egyetlen jövőtudattal bíró lény. Egyedül ő képes elgondolni, hogy mi lesz. S ezt a csodálatos adományt naponta eladja egy tál vegyszeres lencséért. Nagy dolognak tartom, hogy Magyarországon környezetvédelmi minisztérium alakult. Azzal kecsegtet, hogy az állam a legmagasabb szinten vállalja föl az ügyet. Csak elég erős legyen a feladataihoz vagy még inkább: harcaihoz. Növelhetné az erejét, ha társadalmi erőket hívna segítségül. Munkatársai nyilván nem fognak utcai tüntetéseket szervezni, de nem érhetik be ügyiratok gyártásával sem. A hivatal tüntetése, röpcédulája az akta, az eredménye ezeknek se szokott sokkal több lenni, mint a pesti diákok gázálarcos demonstrációjának. Attól tartok, a minisztériumnak egyetlen esélye az igazi cselekvésre, ha szakít a hagyományos hivatali szemlélettel és formákkal. Félő, hogy pénze és hatalma kevés lesz a nemzeti jövedelem nagy részét termelő mamutágazatokkal szemben. Befolyását csak a nyilvánosság erejével növelheti meg. De, hogy nézi az ki, hogy egyik minisztérium a nyilvánosság előtt vádolja, leleplezi a másikat? Ez ma még elképzelhetetlen. Én pedig nem tudom elképzelni, hogy enélkül bármi eredményre is juthatnánk. Egy érdekcsoport csak kényszer hatására lesz hajlandó más érdekek figyelembevételére. Ezért is a legvédtelenebb „időnk" a jövő, mert érdekeit csak az ész hatalma kényszeríti ránk. Az pedig nem a legerősebb oldala az embernek. Az egyén felelőssége mindenképpen korlátolt. Nem vehet Opelt, Audit, Toyotát, ha a pénzhiány mellett az államközi szerződések is Wartburgra, Trabantra kényszerítik. Autóparkunk a legöregebb és a legrosszabb összetételű egész Európában. Föl nem foghatom, miféle KGST-érdek fűződhet ahhoz, hogy ilyen drágán autózzunk, s még mérgezzük is magunkat. De korlátolt a vállalatok felelőssége is annyiban, hogy ott is végsősoron egyének döntenek saját kényszereik és kényszerképzeteik szerint. Régen úgy látszott, az ember lehetőségei korlátlanok a természet leigázásában. Most kiderült, hogy a felelőssége korlátolt. A tragédia az, hogy nemcsak a felelőssége korlátolt, nagyon sokszor az ember maga is korlátoltnak mutatkozik. SZÁLÉ LÁSZLÓ 27