Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Horváth Teréz — Müller Tibor: Cirkusztörténelem

Fővárosi Nagycirkusz máig f J egyetlen igazgatónője — a le­gendás Barocaldi, Beketow, -X. -M. Wulff és Fényes utóda —, a cirkusz nagyasszonya, Eötvös Gáborné szerint: a városligeti épület a magyar ar­tisták Nemzeti Színháza, ahol már eddig is összetalálkoztak a világ leghíresebb produkciói, ahol megfordult Grock, Po­pov és Gerard, ahol színielőadást tartott a híres amerikai Barnum Cirkusz, Aeros és Busch társulata, a Párizsi Jégrevű, a svéd Trolle Rodin és a dán Benneweiss. Ahon­nan a Hortobágyi- és a Váradi-csoport el­indult a világsiker felé; ahol Jancsi bohóc először nevettette meg publikumát ma­gyar nyelven; ahol először hangzott fel a Van másiiik — kiáltás Eötvös Gábor ze­nebohóc ajkáról, akivel Charlie Chaplin is kezet szorított. Hát igen. A cirkusz. A mutatványosok világa. Milyen régi is?! Senki sem tudja. Valószínűleg a természeti ember világá­ban, a sámánok, csodadoktorok, mágu­sok körében kereshető eredete. Bizonyíté­kok azonban „csupán" hatezer évvel eze­lőttről vannak. Már az időszámítás előtt négyezer évvel is voltak mulattatók és bű­vészek. Az egyiptomi Memphiszben és Thébában egyensúlyozok, lovas akroba­ták domborművét találták meg. A Deni-Hasszan sziklatemplom melletti sírokon zsonglőrmutatványt gyakorló asszonyo­kat örökített meg az egykori művész. II. Ramszesz fáraó (i.e. 1400) sátrát idomí­tott oroszlánok őrizték, s Hérodotosz gö­rög történetíró (I.e. 484-425) szerint az egyiptomiak krokodilt is szelídítettek. Él­tek „testi mulattatók" az asszír biroda­lomban, ahol a harcosok ünnepi zászlóin és jelvényein zsonglőrök képei tűntek fel. Kínában már i.e. 2000 körül idomított disznót és kutyát szerepeltettek a panto­mimjátékokban. Indiában ezer évvel ké­sőbb betanított elefántok ámították a publikumot, és gyakori volt a hajlékony akrobaták mutatványa. A különböző ar­tistaprodukciók ekkor még más tevékeny­ségekhez, harci játékokhoz, varázslói, vallási, papi tevékenységhez kapcsolód­tak. Az ókori Görögországban, különö­sen Periklész uralma idején (i.e. V. szá­zad), kifejezetten szórakoztatás céljából és alkalomszerűen lovasversenyeket, vala­mint már cirkuszi jellegű játékokat ren­deztek az amfiteátrumokban. Homérosz az Iliászban említi, hogy a hős Akhilleusz pajzsán két, vad bikákon vágtató „bű­vész" látható. A vígjátékíró Arisztopha­nész egy gumi hajlékonyságú fiatalembert mutat be. Lukiánosz hasbeszélőről tesz említést, a történetíró Plutarkhosz szíve­sen időzik egy Parmeno nevű, állathango­kat utánzó artista leírásánál. Apuleius, (124-180) az Aranyszamár című „kaland­regény" írója egy athéni cirkuszban látott kardnyelőről számol be. Terentius (190 k. - 159 u.) egyik vígjátékának bevezető ré­szében arról panaszkodik, hogy az előa­dásra nem jönnek a nézők, mert a szom­szédban vándorartisták mutatják be szá­maikat. A görögök Dionüszosz (hitregé­ikben a gondoktól megszabadító mámor, az ihletettség istene és a szőlőművelés fel­találója) tiszteletére rendezett ünnepsége-16 in bohóckodó, borseprővel sárgára má­zolt arcú alakok, karikákon ugrálok, pú­pos, törpe és testi hibás személyek, késdo­bálók jelentek meg. Az ókori artista- és cirkuszi játékok az antik Rómában érték el fénykorukat. Színhelyük kőből épült, ellipszis alakú, nyitott aréna. Ilyen volt a Circus Maxenti­us, a Circus Flaminius és a Colosseum is. Közülük mindmáig a legnagyobb az ere­detileg fából emelt és Néró császár ural­kodása idején (i.sz. 54-68) 250 ezer (!) né­ző befogadására alkalmas Circus Maxi­mus volt. A Római Birodalom széthullásával a kőcirkuszokban folyó játékokat felvált­ják a hadi utakon vándorló komédiások tarka mutatványai. Benépesítik a vásáro­kat, szórakoztatják a várak népét. Az artistákat a középkorban Nyugat-Európában jongleuröknek, nálunk joku­latoroknak nevezik. Gyakori volt hazánk­ban az igric, igrickomédiás, pakocsás, trufator, alakos elnevezés is. III. Endre király 1292-ben jokulátorainak Zala me­gyei földet ajándékoz. A Képes Krónika (XIV. század) arról tudósít, hogy miként intézkedik 1. István a jokulátorok ügyé­ben. A szigorú középkor keményen bánt a cirkuszosokkal is. Az egyház a papok befolyására 1642-ben királyi rendelettel tiltotta megQaz artisták fellépését. (Kók­lerség és más könnyelmű játék, kötéltán­colás és komédiázás — különösen ragály dúlásakor és más rossz időkben — tilos volt, mert abból sok rossz származik, az a közönséges embert és a kedves fiatalságot rosszra csábítja, pénzétől megfosztja, az ilyesmi különben is istenkáromlással és szentségsértéssel jár.) Üldözések, szigorú egyházi és királyi rendeletek, tilalmak ellenére azonban az artisták rótták az országutakat, szórakoz­tatták a legszegényebb, leginkább elmara­dott lakosságot. Sok mindenhez értettek. Bohóctréfákat adtak elő, állatokat, ma­darakat idomítottak, bűvészkedtek, jó­soltak, akrobaták és egyensúlyozok vol­tak, erőművészkedtek. E vándorkomédi­ások világába a XVIII. században létrejö­vő angol polgári cirkusz hozott alapvető változást. Több mint kétezer évvel ezelőtt voltak már a mai Buda térségében is cirkuszi produkciók. A századunk első évtizedei­ben végzett ásatások monumentális római körszínház romjait tártak fel Aquincum­ban. Az egykori amfiteátrumban cirkuszi játékokat, véres gladiátorviadalokat, ke­gyetlen állathajszákat rendeztek. A mo­dern magyar cirkusz születési évszáma: 1871. Ekkor nyílt meg Pest első állandó cirkusza Giuseppe Barocaldi, egy olasz főnemesi család sarja, egykori szabadság­harcos lovastiszt igazgatásában. Bár a fel­jegyzések szerint már a XIX. század első éveiben is állt a mai Bazilika helyén két aréna, ahol „heccmesterek" rendeztek produkciókat, és 1834. június 29-én a Honművész című újság arról tudósít, hogy a híres és hírneves német-holland cirkusz igazgatója, Wulff Henrik úr, va­lamint „lovagművész" társasága Pestre érkezett és a Rakpiacon (a jelenlegi Tudo­mányos Akadémia mögött) felállított deszkasátor arénájában megkezdte előa­dásait, de a kialakuló, a bécsi Prátert mintának tekintő vurstliban először az olasz társulat telepedett meg. Akkora ese­mény volt ez abban az időben, hogy Jókai is megemlékezik róla: „...Itt találjuk a nép cirkuszát... Erő­művészek mutogatják nyaktörő játékai­kat, de csak szerény kerítéssel körülvéve, 10 krajcár váltság mellett. S bár legtöbb­ször tömve van a nézőtér is, de kívül még egyszer annyi néző áll, akik ingyen része­sülnek az élvezetben. Sőt, aki igazi gyö­nyörűséget akar szerezni magának, az fel­mászik valamelyik fára. Köröskörül minden platán meg van rakva fiatal nem­zedékkel, akiktől ezt az élvezetet irigyelni lehet, de eltiltani bajos..." A vállalkozó szellemű itáliai — 71 tagú kompánia — annyira megszerette a pesti életet, hogy itt is ragadt, felvette a magyar állampolgárságot. Barocaldi nem keve­sebb, mint harminc évig dirigálta a maga Néparénáját. Olyan tanítványok emlékez­tek rá, mint a legendás Czája József erő­művész, aki alig tizenöt éves korában, Vácon földhöz vágott egy hivatásos bir­kózót, és aki később a Czája Vándorcir­kusz gazdájaként aratott mindenféle sike­reket. A mai Fővárosi Nagycirkusz helyén Wulff Henrik unokája, Wulff Ede építet­te föl vasvázas hullámbádogból az első cirkuszépületet, amelynek méretei mege­gyeztek a mai, a városligeti nagycirkuszé­val. 2290 néző láthatta 1891. május hó 7-én a megnyitó nagyszabású gálaműsort. Négyszázzal többen fértek be, mint ma, mert állóhelyeket is kiadtak. A jegyárak 60 krajcár és 24 korona között váltakoz­tak, s a város apraja-nagyja csodájára járt a cirkusznak, hiszen a porondot ak­kor még ritkaság számba menő fényes lég­szeszlámpákkal világították meg. Nem csoda, hogy Wulff úr már az első évad­ban nem kevesebb, mint 60 ezer korona tiszta hasznot könyvelhetett el. Tellett is ebből mindenre: az istállóban 86 idomí­tott ló ropogtatta az abrakot, a porondot vízijátékok bemutatására is alkalmassá le­hetett tenni, s meg tudta fizetni a kor leg­híresebb artistáit. A hirdetmények így di­csérték az előadást: „Sensationalis látványosságok. Chinon Izabella lovarművésznő, huszárkosztüm­ben. Alfonso jongleour, a két Detronelli zenehumoristák, Kock, a bohóc, 12 tarka csődör és sok más attrakció..." A Városi Cirkusz történetének követ­kező fejezete Beketow Mátyás orosz szár­mazású artista, műlovar és igazgató nevé­hez fűződik. 1904-től 1919-ig, majd 1923-tól 1929-ig állt az intézmény élén. Világ­városi műsort mutatott be, elkápráztatta a közönséget, nem sajnálta a pénzt a mo­dernizálásra, csillogásra, világszámokra. A cirkusz volt az egyetlen szenvedélye, s amikor anyagilag belebukott, öngyilkos lett, a Dunába ölte magát. Számtalan pletyka terjengett az esemény kapcsán Budapest-szerte. Beszélték, hogy felesége gyógyíthatatlan betegsége, esetleg politi­ü

Next

/
Thumbnails
Contents