Budapest, 1988. (26. évfolyam)

4. szám április - Müller Tibor: Harminc éve vendégmunkás

FŐVÁROSI EMBEREK nagy dolog! Hiszen valamennyi ismeretet még a leggyengébb tanuló is fölszed. Sok fejlett ország dörzsölné a tenyerét ilyen eredmények birtokában. A gyerekek 99 százaléka pedig az általános iskolára épített középfokú oktatás valamelyik formájában továbbtanul. A középfokú képzés általánossá tételének első lépése ez. Szükséges, természetesen, a pedagógusképzés színvonalának emelése, az iskolák belső szervezeti rendjének fejlesztése. Mert élni kell a tudás- és a neveltségi szint emeléséhez szükséges feltételekkel. Az oktatás tartalmi korszerűsítését folyamatosan kell érvényesíteni. Az utóbbi öt esztendő alatt tizenöt középfokú tanintézet épült Budapesten. Ha visszatekintünk az eltelt évszázadra, nem találunk erre példát. Ezért mondom, hogyha nem is optimálisan, de feltételrendszerét tekintve Budapesten megvannak az igényesebb, a kor követelményeinek megfelelőbb, eredményes oktatás-nevelés lehetőségei. — Ön nem is olyan régen azt nyilatkozta, hogy máig nem sikerült a kortárs magyar képzőművészetnek Budapesten otthont teremteni. Feltételezhetem, hogy ezen a területen érték kudarcok? HHHBHHIHHHHHHHHHHÍII^^IHHnMHHí ,,Továbbra sem csupán nézője leszek mindannak, ami ebben a városban történik. Képtelen lennék csak bámulni, hogyan zajlik az élet körülöttem. Részt kívánok venni a munkában, ha nem is olyan aktivitással, mint eddig" — Ez így van. S ami a kortárs képzőművészet bemutatási lehetőségeit illeti, változatlanul mostoha a helyzet. Ezt mindenképpen pótolni kell. De! Nem tudom, a kezébe került-e a fölszabadulás negyvenedik évfordulójára a Budapest Galéria által kiadott album, amely az eltelt négy évtized köztéri szobrainak, alkotásainak összefoglalója. Szép könyv. Több mint nyolcszáz művel gazdagodott ez idő alatt a főváros! Ez azt jelenti, hogy amikor több lehetősége volt, a főváros szívesen és kötelességszerűen áldozott a művészetek támogatására. Van ebben, persze, önös érdek is. Hiszen az eredeti terv szerint 1990-ig több mint 150 millió forintot fordítottunk köztéri szobrokra és alkotásokra. Nem mellékes ez a város megjelenése, a környezet esztétikája, eleganciája, vonzereje szempontjából. Ami természetesen — ezt az idegenforgalmi szakemberek forintban is kifejezhetik — financiális előnyöket is jelent. Budapest, egyes vélemények szerint, a szép, mások szerint a csúnya szobrok városa. Ügy gondolom, egyik vélemény sem igaz. De az kétségtelen, hogy karakterének egyik igen markáns jellemzője a sok szép alkotás. Az összbenyomásnak ugyanolyan fontos elemei a szobrok, a kutak, a domborművek, mint az architektúra vagy az utcák vonalvezetése, a terek hangulata. Magyarország képzőművészeinek több mint háromnegyede a fővárosban él és alkot. És ez a város szereti művészeit, akik szeretik és ékesítik Budapestet. Az természetesen a mindenkori anyagi lehetőségeken múlik, hogy mennyit áldozhat műalkotások megrendelésére a város. Az én időmben — szerencsére — erre több jutott. — Ön saját kérésére ment nyugdíjba. Nyilatkozata szerint azért, mert a következő időszakban a városatyáknak is többet kell majd tennie Budapestért, mint eddig. Mire gondolt? Mi az a több? — Nem szeretném ehelyütt az ismert tényeket fölsorakoztatni, de az mindenki előtt nyilvánvaló, hogyha nem is új korszak, de más idők következnek az életünkben. Ez azt is jelenti, hogy a közszolgálat, amely azt az ellentmondást igyekszik föloldani, hogy a szűkösebb anyagi forrásokból igényesebb létfeltételeket csapoljon, a jövőben több energiát, több mesterségbeli fogást, tudatosabb, célratörőbb munkát igényel. Különös dolog, de azt az ember még csak el tudja viselni, hogy a személyes életében egy kicsit rosszabbul megy a sorsa, de hogy a városból, annak működéséből hiányozzanak a legszükségesebbek, azt már nehezen. Ennek megfelelően lényegesen nagyobb feladat hárul a következő időkben a város vezetőire. Nehezebb lesz az embereket bizonyos célok elérése érdekében mozgósítani. Hiszen a feladatok megvalósítása nemcsak a városházán múlik. És nézze, a biológia törvényei sem ismernek kivételt. Az óra ketyeg, az idő múlik. Az ember kopik. Terhelhetősége egy bizonyos életkor után csökken. És én már nem tudnék többet dolgozni. Pedig a feladat ezt követelné. Hát ilyenkor kell fölállni, és leköszönni. Megtettem. — Kétségtelen, bizonyos értelemben az eltelt másfél évtizedben talán könnyebb volt tanácsi vezetőnek lenni Budapesten, mint a következő, reméljük, csak egy-két évben lesz. Az a tény, hogy nyugállományba vonult, azt jelenti, hogy most már kívülállóként, kényelmesen hátradőlve a fotelban szemléli az eseményeket: Lássuk, fiúk, mire mentek nélkülem?! — Nem, erre nem gondolok. A semmittevés maga a pusztulás. Továbbra sem csupán nézője leszek mindannak, ami ebben a városban történik. Képtelen lennék csak bámulni, hogyan zajlik körülöttem az élet. Részt kívánok venni a munkában, ha nem is olyan aktivitással, mint eddig. Bizonyára tudja, hogy az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának tagja vagyok. Ezt a társadalmi-politikái megbízást szeretném jobban ellátni. Aztán nézzen a könyvespolcomra. Megtalálja ott Budapest történetének öt kötetét. London, Párizs, Moszkva, Róma sem dicsekedhet ilyen átfogó, tudományos igényű, elemző művel. Közreműködésemmel kell elkészülnie a hatodik vaskos kötetnek. Ez lesz a legnehezebb, mert a föíszabadulástól, a hetvenes évek közepéig tárgyalja a főváros krónikáját. Nagyon jó, hogy erre a figyelmet érdemlő munkára több erőm, időm marad. — Ez munka. A magánéletben is lazábban gazdálkodhat az idejével. Van mit pótolni? — Nem éltem eddig „normális" életet. Pontosan tudom. Meglehet, rosszul szerveztem a munkámat. Elfogadom a bírálatot. Minden áldott nap hajnali fél ötkor keltem. (Ma is. Rosszul jár a biológiai órám, nem tudtam még átállítani.) És mert olyankor fogott legjobban az agyam, olvastam. Jelentéseket. Tanulmányokat. Vagyis dolgoztam. Este háromnegyed hétkor kapkodva álltam föl az íróasztalom mellől, hogy egy kézmosás után színházba menjek. Pedig nagyon jól tudom, hogy a rendes élethez hozzátartozik a ráhangolódás, a készülődés a művel való találkozásra. Nem emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy csak úgy sétáltam kedvenc utcáimon, vagy legalább tíz percre leültem ismerőseimmel, barátaimmal egy ízes beszélgetésre. Kevesebb szépirodalmat olvastam, zenét hallgattam, mint amire igényem volt. S amikor megtettem is, észrevettem, hogy belül járnak a kerekek. Visszhangzik az utolsó hivatalos mondat, vagy fölbukkan a soron következő teendő. Hát normális ez?! — Jó kérdés. Költői kérdés. Nem igényel választ. Szeretném azonban, ha arra felelne, hogy az eltelt négy „nyugalmas" hónap beteljesítette-e a reményeit? — Egyelőre akklimatizálódom. Volt főnökeim, munkatársaim még ragaszkodnak bizonyos részterületeken a segítségemhez. Igaz ugyan — ön is tapasztalhatta ez alatt a beszélgetés alatt —, hogy még gyakran csöng a telefon, és vendégekben sem szűkölködöm. Azt hiszem, ez jól levezeti a meglévő „készültségi állapotot", amelyet a munkahely hiánya okoz. De akkor fogom biztosan tudni, hogy nemcsak szellemileg és fizikailag, de lélekben is átálltam, ha egy reggel arra ébredek: nyolc óra. MÜLLER TIBOR 12