Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk RUPPJAKAB Buda-Pest és környékének helyrajzi története Virág Benedek, a XVIII-XIX. század fordulójának írónemzedékeket ihlető költője, történésze, szegényes tabáni szobácskájában rótta papírra e sorokat: „Méltó dolog bizonyára a régiebb magyar munkákra ügyelni. Mert vannak még imitt-amott részszerént írásban, részszerént nyomtatásban. (...) Int az üdő, hogy a tisztelendő régiségeket keresve keressük, és honfitársainkat is arra buzdítsuk, hogy szemesek, vigyázók legyenek. (...) Int az üdő, ez a békességnek ideje int, hogy a múltakra emlékezvén a jövendőnkre kinézzünk." Sok gonddal küszködő könyvkiadásunkat figyelve, örömmel tapasztalhatjuk, hogy a „szent öreg" lelkesítő szavait a kései utódok is megszívlelték. Ezt bizonyítják az egyremásra megjelenő reprint kiadványok, amelyek egy-egy, évtizedekkel, századokkal korábban megjelent, ma már csak könyvtárakban meglelhető művet — mintegy föltámasztva — hajdani szépségében varázsolnak a mai olvasó kezébe. Valamennyiben a gazdagító múlt ölelkezik az érdeklődő jelennel. Ebben a „szellemidézésben" mind nagyobb részt vállal — egymással karöltve — az Állami Könyvterjesztő Vállalat és a Könyvértékesítő Vállalat. Közös munkájuk eredményeként látott napvilágot ismét egy, első megjelenése idején, 1868-ban úttörő jelentőségű mű, melyet Rupp Jakab írt Buda-Pest és környékének helyrajzi története címmé. „Nem gondolván a kérdéssel, ha vajon ily munka korszerű volna-e, és a ráfordított sok fáradság és áldozatok el fognának-e ismertetni oly korban, midőn a kedélyeket mindenütt a politika foglalja el; az anyagi érdekek túlnyomók, és időhiány vagy kényelem miatt tisztán tudományos foglalkozásra nemigen van mód? bevégzém művemet és használat végett a levéltári hivatalnak átengedtem" — olvassuk az Előszóban. A nyomdailag is az eredeti kiadást formázó műhöz csatolt Függelékben, melyet Gazda István tudománytörténész szerkesztett, Gajáry István megismertet bennünket a szerző életútjával. Rupp Jakab 1800-ban született Budán, és 1879 őszén hunyt el. Alig múlt húszéves, midőn a magyar udvari kamara levéltárának tisztviselője lett, és itt dolgozott negyven esztendőn át. Először egy kétkötetes pénztörténeti művel jelentkezett, majd — még nyugdíjasként is gyűjtögetve a források ezreiből merített anyagot — a gyermekcipőben tipegő magyar történeti helyrajztudomány művelőjeként tette le a névjegyét, szeretett szülővárosát és környékét mutatva be a római kortól a XVIII. század végéig. E könyvét a Magyar Tudományos Akadémia adta ki. Kutatói tevékenységének betetőzéseként — „fő tekintettel az egyházi intézetekre" — Magyarország helyrajzi történetét írta meg. Amint a Budapestről szóló művének Előszavából is látni, tisztában van vele, hogy ugyancsak nehéz munkára vállalkozott, de azt is tudja, hogy tudományos hiányt pótol általa. Könyvének erényei és gyengéi ezzel a helyzettel magyarázhatók. Aprólékos adatolással, a forrásokra hivatkozó lábjegyzetek sokaságával szól — a századok sorát követve — Óbudáról, Budáról, Pestről és ezek környékéről. Főként a templomok, kápolnák, kolostorok érdeklik, de sort kerít egyéb nevezetes épületekre is. Mindegyiket igyekszik pontosan bemérni, és az olvasókat tájékoztatandó, többnyire utal akkori állapotukra, a tárgyalt építmények, terek, utcák legújabb elnevezésére. A városrészről városrészre haladó történelmi utazáshoz két, gondosan megszerkesztett térképet mellékel. Legrészletesebben Budával foglalkozik, elég bőven Óbudával és vajmi keveset Pesttel. Ebben nyilvánvalóan a források bősége, illetőleg hiányossága a ludas. Az évszámok, hely- és személynevek, birtokadományok és egyéb adatok szinte végtelen tömege — a köztük fel-felbukkanó színes mozzanatok ellenére — bizony nehézzé teszi a szöveg nyomon követését, mert az gyakorta inkább nyersanyagként, mint vonzó olvasmányként hat. De a szerző nem is szórakoztatni akar, hanem tényszerű folyamatossággal bemutatni küzdelmes sorsú városa képének alakulását. Tudós írta e könyvet a tudományos hangszerelés igényével, a forrásokat gondosan vizsgálva és mindig a hitelességre törekedve. Művét lapozgatva mégsem az adatok tikkasztó szárazságát érezzük, hanem a történelem embert és környezetet formáló erejét, hatalmát. A múlt tényeinek e prózai tárháza végül is a városunkhoz való kötődés líraiságával ajándékoz meg bennünket. Ehhez segít a Függelék is, melyben rendre megtaláljuk a latin és német idézetek fordítását, a további érdeklődésre késztető, régi és mai műveket felölelő bibliográfiát, valamint a bemutatott épületek „utóéletét". Egy, néhány hónapja megtartott tanácskozás bizonysága szerint Budapesten is egyre többen lesznek tevékeny részvevői a honismereti mozgalomnak. Rupp Jakab, a tűnt idő fáradhatatlan búvára és lelkes patrióta új életre kelt művével egyszerre gazdag forrást és buzdító példát ad mindannyiunknak ahhoz, hogy szorgalmatosan igyekezzünk megismérni mindennapi életünk színterének, fővárosunknak múltját, és féltő szeretettel óvjuk, őrizzük annak kincseit. FÉNYI ANDRÁS NEMES NAGY ÁGNES Látkép gesztenyefával Micsoda idők voltak! Csodaidők voltak? Nehéz azokra az évekre megfelelő jelzőt találni. A romokon a remény virága, a menzákon — mindegyik menzán és mindig — sárgaborsó, tetején pirított hagymával, menekültek, előre, kiáltotta a kondér mellett a szakács, megindult a sor Zágontól Pozsonyig, csosszantak a csizmák, katonabakancsok, az egyetem kapuja előtt fekete, démoni inkvizítor — vagy cukorkaárus? — kis asztalkán kínálta Végh György könyveit, a VI-os teremben Horváth János az első magyar disztichont skandálta, és este újra a legendás VI-os terem, a stílusgyakorlatokon Mándy Iván, Rába György, Lengyel Balázs a gondolat csöndjébe burkolózva, Vidor Miklós széles kalapja árnyékában, szegény Szabó Ede télikabátja a földet söpri. Rubin Szilárd a francia ellenállókról írt versét olvassa föl, Pándi Pál gesztikulál, a katedrán Nemes Nagy Ágnes elnökölt — éppen a gyermekirodalomról esett szó —, még senki se kiáltott rá: „vigye innen a haját", még nem érték — neve miatt is — alpári támadások... a háború iszonyú telei után még mindig vacogó foggal ültünk ott mi, annak a nemzedéknek a tagjai, akiknek húsz évig tartott a háború, akik a Darlingot csak sejtelmes illatú cigarettaként ismertük, illetve nem ismertük, akik feketét sem ittunk, eszpresszóba se léptünk be még életünkben, egy szimplára — akkor még volt — se lett volna pénzünk, de már sejtettük, mi a költészet, beléje kapaszkodva akartunk kiemelkedni saját előítéleteinkből, provincializmusunkból, és a katedrán egy költő ült, egy fiatal asszony, haja a méznek a nyugalma és derűje, szava „suhogó választékosság", bennünk olvadni kezdtek a didergő telek. Jórészt ezekről a szép és tragikus évekről szól Nemes Nagy Ágnes legújabb esszékötete, interjúk, tanulmányok gyűjteménye, melyeket nemcsak az önéletrajzi elemek, a jelképpé szilárduló családi kredenc tesznek „életessé", hanem az állandó és hiteles művészi jelenlét, a kérdések: „Miért vegyünk kopasz embertől hajnövesztőt?", a távlatot adó, érzékletes, tömör mondatok: „Nálunk egy ebéd létrehozása felért egy hadihajó vízrebocsátásával", melyekről akár külön esszét lehetne írni. Az olvasó együtt lát, együtt gondolkodik a szerzővel, szinte azonosulva a témával kiált föl, engem is, minket is, amikor a Baár-Madarasban töltött, fejlődésregénynek beillő visszaemlékezésben azt olvassa: „...engem a középiskola nevelt". Ugyanígy rögzítjük magunkban az ostromélményeket, Szerb Antal, Halász Gábor búcsúintését, az Újhold köre tagjainak arcélét. Érzékeljük, a torokmetsző években mint hajolt önként a fej a kés alá, hiszen: „Nem az volt a nehéz: karriért csinálni, a főírók sorába kerülni egy pillanat alatt... Az volt a nehéz, nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat." Az akkori kontraszelekciót máig nyögi közéletünk. Korrajzot, irodalomtörténetet kapunk a könyvtől, többek között Áprily, Jékely, Kassák, Örkény kialakult képét gazdagítja új vonással, és Pilinszkyét, aki az utcán „úgy ment, mint egy üldözött legenda." Nemes Nagy Ágnes önkéntelenül is megfricskázza a homályosságot, a nehézkességet, az olvashatatlan terjengősséget a tudomány kritériumává izzadó „hivatásos" esztékákat, példát mutatva, miként lehet elvont igazságokat is megragadó módon közkinccsé tenni, tanúsítja ezt Kosztolányiról — itt is az azonosulás, egyetértés öröme, hogyan térünk ismét vissza a költőhöz —, Dsidáról vagy a szabadversről szóló szép írása. Állásfoglalása mindig határozott. „Az ötlet, a trükk, a technika inflációja" idején, vagyis napjainkban, leszögezi: „Van a művészetnek 45