Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - Tarr László: „S tengert láttam, ahogy kitekinték”

A belvárosi és lipótvárosi lakosok közül sokan, ha erős kőházban laktak, múló bajnak tekintették az árvizet, és emeleti ablakaikból nézték a víz emelkedését. A gyávábbak vagy — mondjuk — óvatosabbak viszont a budai hegyekben vagy a környék falvaiban kerestek átmeneti menedéket. Éjfél felé a váci töltés is meghajolt a víz hatalma előtt, hajnali öt órakor pedig a soroksári gát szakadt át. így a Duna vize három felől zúdult Pest utcáira: a belvárosi Duna-part, a mai Váci út és a Soroksári út felől. A váratlan válságos helyzet megsemmisüléssel fenyegette az akkor még külvárosnak nevezett Terézváros, Józsefváros és Ferencváros túlnyomó részt nincstelen, földhözragadt lakóit. Ők a hátukba kapták a vizet, a józsef- és ferencvárosiak meg éppen teljes biztonságban érezték magukat, mert a korábbi nagy árvizek elkerülték többnyire vályogból épült kunyhóikat. Nagyon bíztak az erős soroksári töltésben. Hajnalban azonban egyszer csak ott volt az árvíz. Előbb csak házacskáik küszöbét nyaldosta, azután a konyhákat és a szobákat árasztotta el a betört ablaküvegeken át, úszott az asztal, a székek, a hokedlik a víz tetején táncoltak. A roskadozó házak meglepett, szerencsétlen lakói — asszonyok, férfiak, gyermekek — rémülten menekültek az áradat elől a padlásra. De a vályogház nagy hibája, hogy nem szereti, sőt, el sem viseli a víz közelségét. Megpuhul, szétmállik, és a ház mindenestül belerogy a vízbe. A jajveszékelés, a segítséghívás ezekben a külvárosokban csak ritkán használt. A mentők csónakjait, dereglyéit, amelyek a Belváros felől indultak errefelé, megállították, feltartóztatták a főbb útvonalak, belső városrészek segítségért esedező lakói. Mire a romba dőlt utcákon ideértek, már nem volt, kit menteni. Az árvízről írott naplók tanúsága szerint is sokszor előfordult, hogy a rimánkodó, háztetőkről, ablakokból kiáltozó, halálfélelemmel küzdő szerencsétleneken azért nem lehetett segíteni, mert a csónakok, dereglyék már megteltek menekülőkkel. Szilasy János, a pesti egyetem hittudományi karának tanára ,,az 1838-diki vízáradásról" gondosan vezetett kéziratos naplójában március 20-án leírja, hogy a „Rochus ispotálba tegnap tizenegy holtat hoztak, ma hetet". Elment a terézvárosi plébániára is, oda negyvenöt vízbefúltat vittek, ő maga is látott húszat. Kiment a Váci úti temetőbe, és a sírásóktól megtudta, hogy ott hetven vízbefúltat temettek el. A sírásók mondták el neki, hogy ,,a szegények intézetének romjaiból huszonkét szegény embert húztak ki holtan". Ez a hír nem hagyta nyugodni a lelkiismeretes Szilasyt, és későbben — május 3-án — megkeresett egy szegényintézetbeli embert. Ő „bizonyosnak állítá, hogy 44-45 ember közülük vízbe fulladt". Beszélt még az öreg más vízbefúltakról, „három zsidó gyermekről, egy szép vak lányról, több erős ifjabb emberről". És nagyon áruló, amit Szilasy az öreg ember elbeszéléséhez hozzáfűz: „Ezekről a beszélő szegény kezdetben félve szólt, mert, úgymond, uraink a történteket nem örömest tudatják". A fáradhatatlan Szilasy még egyszer elment a terézvárosi plébániára. Ott a káplánnal, bizonyos Simor Jánossal (a későbbi hercegprímással) beszélgetett. Megtudta tőle, hogy már 59 vízbefúltat temettek el. A Ludoviceumba is kigyalogolt: ott körülbelül ötven árvízáldozatról tudtak. Nem csoda, hogy Pesten rémhírek terjedtek el. A Hírnök 1200 vízbefúltat említett, és ezt a számot bizonyára nem maga találta ki, hanem csak visszhangozta azt, amit a városban beszéltek. A Jelenkor 1838. március 24-én megje-A bal oldali képen a Rózsa piac a nagy árvíz idején. A piac a mai Szabadsajtó út és a Duna utca között, a déli Klotild-palota Váci utca felé eső csúcsánál volt Az 1838-i árvíz külföldön is felkeltette a részvétet a két testvérváros iránt Forray István: Arvízjelenet 1838-ból. Vízfestmény Schrecklicli«S Eimentarílreitmife von Ofen »«4 Pe ftth lent száma arról ír, hogy a Duna folyvást apad, „a József- és Ferenc külváros nagy része pedig még mindig tengert képez, mivel alacsony fekvése miatt nem térhet belőle szokott helyére a víz, s ennek következtében most a még éppen maradt jobb anyagú házak is roskadozni kezdenek. Valóban siralmas tekintet látni, miképp ássák ki sárból és omladványok alul részint elromlott, részint alig ismerhető vagyonkáikat a szerencsétlen károsultak, kik közül sokan szekrény, vagy egyéb csomó helyett holt gyermeküket vagy rokonukat húzzák napfényre! A holtak számát bizonyosan még nem tudhatni, hiteles állítások szerint azonban már 150-et haladta mec az eddig feltaláltak száma". Arról nem készült statisztika, hogy ezt a — mondjuk — 150 vagy 154 halottat mely városrészekben találták meg, de a megoszlásra következtetni lehet abból a statisztikából, amely a város épen maradt, nagyon megrongálódott és összedőlt házairól készült. E szerint a Belvárosban álló 695 ház közül 456 maradt épen, megrongálódott 169 és összedőlt 70, (vagyis az összes házak 10,1 százaléka). A Lipótvárosban (ma az V. kerület északi része) 394 ház volt, ebből 256-nak nem történt baja, megsérült 67 és a vízbe rogyott 71 (azaz a házak 12 százaléka). A három külvárosban ezek a számok így alakultak: Terézváros Józsefváros Ferencváros Összes házak száma Épen maradt Romos Összedőlt % 1381 166 404 811 58,7 1255 249 115 891 71 529 19 72 438 82,2 21