Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Saját föld

SAJÁT FÖLD változás automatikus lesz, de az ingallannyilvántartásba vételi az új tulajdonosnak kell kérnie a földhivataltól. Azokat a nagyüzemi gazdálkodásra nem alkalmas földterületeket, amelyeket korábban művelés céljára tartós használatba adtak, ugyancsak magánszemélyeknek — a földhasználó külön kérésére — szintén személyi tulajdonba kell adni, térítés-és illetékmentesen. Ez a szabály csak akkor nem alkalmazható, ha a földhasználó birtokában lévő termőföld ezáltal meghaladná a magánszemélyek földtulajdonának maximális mértékét. Fontos része az új törvénynek, hogy továbbra is fenntartja az illetményföld használati jogát, azzal, hogy az ebben részesíthetők körét a munkahelyi kollektívák határozhatják meg. Az illetményföld felső határát halezer négyzelméterben szabták meg. A magánszemélyek ingatlan- és földtulajdon szerzését illetően változás, hogy a földtulajdonszerzés — hasonlóan a telekhez és a lakáshoz — családi alapon történik majd. Családnak számítanak a házastársak és 14 év alatti gyermekeik. A szabályozás ezzel azt kivánja elérni. hogy bővülhessen az ingatlannal és földtulajdonnal rendelkezők köre. A korábban tartós használatba adott és azóta beépített telkek 1987. szeptember elsejével az ország egész területén a használók tulajdonába mentek át. A kormány nemrég hozott, 27/1987-es számú rendelete értelmében a még be nem épített telkek később — a beépítéssel — ugyancsak a földhasználók tulajdonába kerülnek. Az állami tulajdonban lévő, mintegy százezer tartós használatba adott építési telekéri korábban többnyire a forgalmi árat kellelt megfizetni a használatba vételkor. Ezek a lelkek mosl ellenérték és illeték megfizetése nélkül kerülnek személyi tulajdonba. A tulajdon-Osztják az állami telkeket! 1977-ben, éppen egy évtizede röppent fel ez a hír, s a — kialakult szokásoktól eltérően — igaznak bizonyult. Budapesten 1948 óta csak magánforgalomban lehetett építési telket vásárolni. Egy ideig ez a korlátozás senkit nem feszélyezett, jórészt azért, mert a pesti polgárok többségének eszébe se jutott, hogy két keze munkájából fedelet emeljen a családja feje fölé. Miért nem gondolt rá? Nos, a magyarázat roppant egyszerű, és a kormányzat meghirdetett lakásépítési programjára vezethető vissza, miszerint a szocialista állam kielégíti valamennyiünk jogos igényét. Semmi kétség, e téren is szép eredményeket sikerült felmutatnia. Az elmúlt húsz évben csaknem egymillió új lakás épült. Azonban továbbra sem jó a lakáshelyzet, évről évre újratermelődik a szorongató hiány. S ennek a tendenciának a megszakadására, belátható időn belül, aligha számíthatunk. Lakni viszont muszáj — vonták le a következtetést az illetékesek, s feloldották az állami telkekre egykoron kimondott építkezési tilalmat. A kérdés most már csak az, hogy egyáltalán miért tartott, tarthatott ennyi ideig ez a tilalom? Hiszen elég régen írnak és beszélnek róla, hogy az állam nem képes teljesíteni a maga elé tűzött célt, s át kell engednie a kezdeményezés jogát az állampolgároknak. Mivel magyarázható a késlekedés? Az újabb kulcsfogalom: a nemzeti vagyon. Ez a mi esetünkben azzal a megkötéssel járt együtt, hogy a föld olyan sajátos nemzeti vagyon, amelyet sem gyarapítani, sem csonkítani nem ildomos. S ez tarthatatlan nézet. Már csak azért is, mert az embereket irritálják a parlagon heverő állami tulajdonú földterületek. S elsősorban nem is amiatt, hogy felveri őket a gaz. Bár a közvélemény a közös földeket, azok állapotát az elhanyagoltsággal, a gazda nélküliséggel kapcsolja össze. A legtöbb ilyen, ne féljünk a kifejezéstől, ebek harmincadjára jutott föld a XVII. kerületben volt. Ezen nincs mit csodálkozni. Ez a kerület eléggé távol fekszik a város szívétől, arról nem is szólva, hogy az itteni kistelepüléseket 1950-ben csatolták Nagy-Budapesthez. Következésképpen még mindig szembetűnő az elmaradottság, az infrastruktúra hiánya, noha egyes részeken már eléri az átlagos szintet. Az aránytalanságok szorításában élő és fejlődő kerület tanácsának általános elnökhelyettesétől, Kili Ferenctől tudom, hogy miféle egyéb következményekkel járt az állami tulajdon minősíthetetlen állapota. — Folyton arra ösztönöztek bennünket, hogy adjunk új lendületet a társadalmi munkaakcióknak, érjünk el újabb és újabb sikereket a településfejlesztésben. Csakhogy hiába hívtuk már az embereket... Tudja, mit válaszoltak, amikor megpróbáltuk kiszedni belőlük, miért nem jönnek olyan nagy számban, mint azelőtt? Hát azt, hogy „előbb maguk csináljanak rendet a földjeiken meg ott, ahol kell, aztán beszéljenek!" És tökéletesen igazuk volt. De kötve volt a kezünk, csak arra nyílott törvényes lehetőségünk, hogy felszámoljuk a tisztázatlan jogi helyzeteket, rendezzük a vegyes tulajdonból fakadó bonyodalmadat. Módfelett örültünk, amikor megszületett a rendelet az állarrii földterületek tartós használatba adásáról. A kezdeti örömet azonban a bosszúság váltotta fel. Kornelli Péter így emlékezik vissza azokra az időkre: . — Akárhányszor mentem a tanácshoz, először kérni, majd könyörögni, hogy adjanak már lakást, mert öten kuporgunk anyósomékkal egy szoba-konyhás lakásban, semmivel sem kecsegtettek. „Ha lenne még egy gyerekük, ugye, akkor, talán..." Ezután egy hosszabb szünet következett, aminek az okát nincs értelme részletesebben kifejtenem. Mígnem az utcán összefutottam az egyik előadóval, aki teljesen váratlanul megszólított, mondván, hogy tudna számomra egy megoldást. Másnap felkerestem. Akkor tudtam meg, hogy lehet bérelni földet az államtól. Lelkesedtem, de ahogy átolvastam a feltételeket, nyomban lekonyultam. Mi az, hogy ötven év a tartós használatba adás ideje? Mi lesz az unokáimmal? És mi az, hogy nem építhetek családi házat? Meg hogy csak 100 négyszögöles lehet a birtok, amikor az embernek termelnie kell egy kis zöldséget is, ha már egyszer földje van? Szóval, annyi volt a megkötés, hogy nem fűlött a fogam egy efféle alkura. De aztán beláttam, jobb, ha nem kukacoskodom, mert különben sosem lesz hol laknom. Végül, persze, győzött a józan ész, és feloldották e kötelmek többségét. Már csak azért is, mert a tekintélyes summáért kialakított építési telkek csak nem akartak gazdára lelni. Miközben nőttön-nőtt a feszültség, akkorára nyílt az olló az igények és a lehetőségek között. Gulyás Teréztől, a Fővárosi Tanács telekgazdálkodási csoportvezetőjétől hallottam pár adatot, amely jól illusztrálja, mennyire tarthatatlanok voltak a jogszabályi keretek. Az első évben, amikor csaknem 30 esztendő múltán megszűnt a telkek magánforgalmának monopóliuma, kilenc állami földterület talált vevőre. Nem tévedés, ennyi kelt el, nem több. Még 1980-ban is csak 25 állami telek jutott a magánerőből otthont teremtőknek! Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a telkek felett, afféle kerületközi szervként, a III. Kerületi Tanács látta el a felügyeleti jogot. Ez a gyakorlatban azt jelentette, ha valaki Budapesten állami földet akart, Óbudára kellett mennie, hogy megnézze, milyen a kinálat. A dolog látszólag logikus és csakis üdvözlendő, mivel az építkezni szándékozó egy helyen mindent el tud intézni. Csakhogy a valóságban ennek inkább hátrányai voltak. Például az, amit Kili Ferenc is megemlít: „Jön az állampolgár és bejelenti, hogy földet szeretne venni. Na, ez dicséretes, mondjuk neki, mire megkérdezi: és akkor most mi a teendője? Hát az, hogy elmegy Óbudára és..., de közbevág. Szóval, a kerület lakosságának ügyeit nem a helyi tanács intézi? Lehet, hogy nem egészen így fogalmaz, de hogy elképed, az biztos. És ezt az eljárást nem presztízsszempontok miatt sérelmeztük. Nem! Többről volt itt szó. A III. Kerületi Tanács apparátusa, bármennyire is felkészült erre a feladatra, mégsem ismerhette — mondjuk — a mi telkeinket. Bármit kérdeztek tőle az érdeklődők, csak a helyrajzi számot ismételgette válasz gyanánt. Márpedig az építkező részletesebb felvilágosításra tartott igényt. És hát, minek szépítgessem: volt egyéb fájdalmunk is. Felparcellázzák kerületünk földjeit, és mi abból egy fillért sem látunk? Holott annyi a gondunk, ki sem látszunk alóla! Ha annak a pénznek, akár csak egy kis töredéke nálunk maradna, mindjárt szebbnek látnánk a jövőt! Ezt a véleményünket kifejtettük ahol csak lehetett. És kiderült, hogy nem voltunk egyedül, a kerületek közül mások sem értettek egyet ezzel a gyakorlattal. 11