Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk A honismeret és honszeretet breviáriuma A Szülőföldem Magyarország című antológiát olvasva Radnóti Miklós 1944 januárjában írt sorai zsongtak bennem állandó kísérőzeneként: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa." És átfonta e dallamot egy másik költő, Váci Mihály Mindenütt otthon című versének zenéje: „Otthontalan csavargó vagyok én? / Hiszem / minden vidéken otthon érzi magát / szívem." Úgy éreztem, miközben mi irodalmunk hatvankét képviselőjének különféle hangszerelésű és műfajú vallomásával ismerkedtem, hogy ezeket , a sok-sok hazai helységet és tájat felidéző szövegeket az emlékeknek a két versben is ható kötőereje fogja bonthatatlan egységbe, és igy kerekedik ki belőlük a cím valósága: „Szülőföldem Magyarország". Szülőföld... Nem föltétlenül, sőt, gyakorta nem azt a helyet jelöli, ahol az ember a világra jött, hanem induló, kifejlő élete meghatározó világát. ErkiEditet is ez a szemlélet vezethette, midőn a honismeret és honszeretet legújabb breváriumát összeállította. Akik megszólalnak benne — közülük hárman már hiányoznak az élők sorából: Benjámin László, Illés Endre és Ladányi Mihály —, néha ugyancsak messziről, egészen egyéni kapcsolódással, szinte a szülőföld szót ki is hagyva, idézik föl gyermek- és felnőttkori kötődéseiket, de mégis mindegyikük azt a táj- és sorsélményt rögzíti, ami emberi és írói mibenlétüket formálta, sőt, meghatározta. így egyszerre ismerkedünk meg életművek forrásával, valamint hazánk számos tájával. És éppen e sokszínűség, e szemléleti változatosság, e szólamgazdaság adja meg az olvasónak azt a lehetőséget, hogy átélje a könyv mondanivalóját, ráhangolódjék érzelmi hullámhosszaira, és közben önmagában is fölidézze saját szülőföldélményét, tudatosítsa a hazához fűződő kapcsolatát. Magam például egyszerre rátaláltam — a könyv lapjain is — gyermekkorom zempléni, diákságom dunántúli meg alföldi tájaira, majd a harmincas évek elejétől mindmáig a „városomra", Budapestre, ahol élek és dolgozom, ahol hol albérletekben, hol saját lakásban az otthonom volt és van. És közben hosszú éveken át „haza" mentem Debrecenbe, ahol a szüleim éltek, és ma ott nyugszanak a nagyerdei temetőben. A könyvet méltatni nehéz feladat. Éppen összetettsége és változatossága miatt, hisz — csak néhány példát említve — Ladányi Mihály nyitó versétől kezdve Garai Gábor költeményekkel átszőtt emlékezésén, Mándy Iván lírai elbeszélésén, Hernádi Gyula statisztikus jellegű összehasonlításán át Bárány Tamás szinte szociografikus írásáig meg Száraz György esszéjéig — a vallomás megannyi változatával kellene foglalkozni. Bőven lehetne találó idézetekkel is bizonyítani, hogy egy-egy kortárs írónk, költőnk miként igyekezett felelni a szembesítő kérdésre: mit jelent neki a szülőföld és — Szabó Magda szavával élve — e „kisebbik hazával" együtt Magyarország, mindannyiunk hazája. Mezei András például, aki a fővárosban, a Rózsa utca egyik lakásában gyermekeskedett, így szól: „Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke". Dobai Péter Hazám a városban címmel a budapesti Kálvin teret és a Bakáts teret jeleníti meg érzékletes erővel. Fejes Endrének ugyancsak egy budapesti kerület, a Józsefváros a világa. Tőle halljuk: „Ki hol születik, véletlen. Nem érdem, nem szégyen. Mikor, hogyan változik ez a véletlen meghatározójává az életnek, gondolkodásmódnak, cselekedetnek, még mozdulatoknak is, ki tudja. Titok. A szülőföld titka." László Gyula tollából pedig ezt olvassuk: „Ferencváros és Ormánság. Életemet, sorsomat meghatározó két kis darabkája annak a földnek, amelyet hazának nevezünk." Görgey Gábor nem tud lehorgonyozni egy „legkedvesebb, életmeghatározó" tájnál, környezetnél. „Nincs ilyen táj — írja. — És nagyon sok ilyen táj van." Bizonyítékul: Budapesten született, de gyermekkorának legszebb szakaszait a Felvidéken töltötte. Száraz György találóan utal a kötődés és a távolodás feszítő jelenlétére. De ami mégis lényeges: „Egyszerre kell érezni múltat, jelent és jövőt. Csak így egész az ember." Néhány név, néhány utalás. Újra meg újra előkerül Budapest, a főváros — ahogy szeretve mondogatjuk: hazánk szíve —, mely a könyvben szereplő írók harmadának szülőhelye és, kevés kivétellel, legtöbbjüknek ma az otthona, legalábbis munkahelye. (Jó lett volna, ha mellettük több vidéken élő íróval találkozunk.) A fővárosi olvasókhoz szólva hadd idézzem a kötetet záró Vészi Endre Budapesti anyakönyv című vallomásának utolsó bekezdését: „Budapest-haza. Túlzás volna mindez? Lokálpatriotizmus? Szerelmes elfogultság? Vállalom mindegyiket. Bárhová vittek, hajtottak, bárhová utaztam repülőgépen, vonaton, mindig ide siettem vissza. Rábízva magam a kisugárzására. Mint a pilóta, vak éjszakában, ködben, az irányítótorony műszereire bízza magát.'YKossuth Könyvkiadó) FÉNYI ANDRÁS Záróra a Darlingban A Darling eszpresszó a Károlyi Mihály utcában volt. „A parányi helyiséghez valamiképp az utca is hozzátartozott, a szemközti kisvendéglő, a tejbolt és a Károlyi-kert, azokkal a poros, zilált fákkal..." így örökíti meg Galsai Pongrác Záróra a Darlingban című könyvében. Galsai ott kezdi a történetet, amikor először érkezik Budapestre, a Déli pályaudvarra. Aztán elvillamosozik a régi 63-sal „a Vár romjai alatt, az összeégett Tabánon keresztül a Gellért-hegy fás-bokros kősziklái után a Szabadság hídra fordulva, az alaktalan, zűrzavaros Kálvin térig, hogy onnan a Ráday utcához a Szent Imre Kollégiumba" vigye. Azon az őszön „pesti állampolgár lesz", de „ez a város nem az én városom" írja. A főváros őslakosának tartja magát, számos kerületében lakott, a Blaha Lujza téri fényreklám alatt volt majd két évtizedig a szerkesztőségi szobája, számtalan családi emlék fűzi ide, ennek ellenére azt írja: „egy tóvizi növény sohase ereszthet gyökeret a tengerbe". Igazi otthona a Darling volt. Ez könyvének talán legsikerültebb fejezete — az eltűnt idő nyomába ered. Az ostrom után közvetlenül nyílt meg az eszpresszó, előéletéről nem őriz vallomást a belletrisztika, talán a honismeret közkatonája, a helytörténész igen. A genius locit, a hely szellemét kerestem Galsai könyvében, és a kor szellemét találtam meg benne — az emlékezés megragadó átélésében. A felszabadulás utáni évek egyik legizgalmasabb, legszívósabb és legnyitottabb folyóiratának, az Újholdnak a szerkesztői és alkotói ütöttek tanyát ebben a tenyérnyi eszpreszszóban. Az 1986 nyarán és telén antológiai formában újjáéledt Újhold hiteles bizonyíték arra, hogyha a Darling eszpresszó napjainkra végleg megszűnt is, a benne szellemi otthont találó fiatal írók (Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Pilinszky János, Végh György, Rába György, Vidor Miklós, Lakatos István, Darázs Endre és a többiek) — a folyóirat megszüntetése után négy évtizeddel — egyéni megpróbáltatásaikat leküzdve, érett színvonalon ismét csapatban jelentkeztek, a tőlük megszokott gondolati és művészi igényességgel. Az egykori folyóiratra jellemző színvonal, nyitottság és vitakészség erre az antológiára is jellemző. Micsoda korszak volt! És a Darling is szerves része volt az akkori időknek, egyik arca az akkori Budapestnek. És az akkori ifjú titánok — ha legenda, akkor is jellemző — ketten kértek egy szimplát, és várták a harmadikat, aki kifizesse. Aztán a Darlingban egyre sötétebb lesz. Mándy Iván fölhajtja a teritőt, kilottyant pár csepp szódavizet, és pezsgő köröket rajzol vele az asztalon. „Képzeljétek, a kosfejű Engel levette a novellámat a rádióműsorról — mondta. — Egyszerűen kiemelte, akár egy rohadt fogat. Azt mondta, olyan műveket kell írni, mint az Egy igaz ember. De hát nekem még ép a lábam... És repülőgépen sem ültem..." Galsai Pongrác könnyed, elegáns, talán nem bántó, csevegő stílusban megírt emlékezései, írótársakról alkotott ceruzarajzai szerfölött érdekesek, tanulságosak. Galsainak azonban azt kellene megírnia regényben vagy esszében, hogy mi történt a záróra előtt és a záróra után a Darlingban és vonzáskörzetében. Ez a korszak nagy regénye vagy esszéje lehetne, csak hát sok időt igényelne a téma. Lesz-e hozzá Galsainak kedve és türelme... Nem vág-e grimaszt e nemes és nagy témára? (Magvető) STENCZER FERENC 45