Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Sólyom László: A Lukács szekta

SOLYOM LASZLO A LUKACS SZEKTA A szekta, amelyről — mint büszke tagja — szólni szándékozom, nem politikai, nem vallási közösség, nem is a kiváló filozófus-esztéta, Lukács György híveinek a csoportosulása, hanem ama híres-neves budai uszodának megszállott gárdája, vagyis a lukácsosoké. Ez a szekta — állítom — a világ legdemokratikusabb alakulata. Tagja lehet bárki, tekintet nélkül nemre, fajra, rangra, sőt, köbtartalomra. Nincs semmi felvételi ceremónia, eskütétel vagy egyéb mittudomén. A befogadás egyetlen feltétele, hogy a jelölt néhány röpke éven (5, 6, 7...) keresztül bizonyos rendszerességgel jöjjön közénk, ott legyen, és megmártózzon a két medence egyikében. Távollétét sok mindennel igazolhatja — kivéve: szakadó eső, szélvihar, minusz 20 fokos zimankó, dühöngő influenzajárvány, árvíz, földrengés vagy égből pottyanó suszterinasok. Szektánknak nincs semmiféle szertartása, azaz — és ez is kivételes demokratizmusát mutatja — mindenki a maga hite és koreográfiája szerint cselekszi a rituálét. Van, aki előírásosan, úszás előtt zuhanyoz, és van, aki az előírást mellőzve, csak úszás után. Van, aki előtte is, utána is: az egyik forró zuhanyra esküszik, a másik a hidegre, a harmadik a forró-hideg váltogatására. Van, aki úszás előtt szappanoz, van aki utána, és van, aki sohasem, mert — vallják — árt a bőrnek. (Az utóbbiak közé tartozott Kodály, Illyés és két-három orvosprofesszor.) Ama bizonyos rendszeresség, amelyet fentebb említettem, szintén többféle. Van — mint magam is —, aki naponta jön, van, aki másnaponként, és van, aki rendszertelenül-rendszeresen. Ám akár így, akár úgy, az biztos, hogy kinek-kinek megvan a maga napszaka, amelytől csak nagy ritkán, muszájból, tér el, és ilyenkor úgy néz rá a kabinos, a ruhatáros, mintha kísértetet látna, az ismeretlen szektatársak pedig suttogva kérdezik egymástól, hogy miféle az a közéjük tolakodott idegen. A szekta eredete a múlt század homályából tündöklik elő. írásbeli följegyzés ugyan nincs róla, de a szájhagyományból tudjuk, hogy amióta a Lukács (azelőtt Szent Lukács) uszoda létezik, azóta Lukács szekta is van (soha nem volt szentek gyülekezete). Az uszodát pedig pontosan 101 évvel ezelőtt „alkotta" meg Palotai úr (utóda szektatársam volt) annak a forrásnak a vizéből, amelyet a „gyógyturizmussal" erre járó népek, a rómaiaktól a törökökig, így-úgy „üzemeltettek". Ki-mindenki volt a szekta tagja jó száz év alatt, azt talán majd földeríti egy derék helytörténész, én csak annak a rövidke harminchárom évnek az emlékeiből csipegetek, amelyet eddig a legendás szekta tagjaként megértem. Igen, „legendás", mert — hajh, hajh! — több mint kétharmada Lukácsos múltamnak már történelem, amolyan „egyszer volt, hol nem volt..." Nem mese, igaz volt, tanúim vannak rá. Még. Mert hiába a mindennapos gyógyvízmártózás, a halál ereje ellen — mint a mondás tartja — nincs orvosság a kertben. Szomorú tapasztalásom: a medencében sem, sőt... Állítólag... Történt egyszer, hogy betévedt az uszodába egy idős atyafi, és megkérdezte a medencét vigyázó mestertől: — Tessék már mondani, ez az a fürdő, amelyik a reumát gyógyítja? — Nem, bácsi, a reumát itt kapják. A szomszédban gyógyítják. Ezt az anekdotát több úszómester kisajátítja magának. .köpőcsészének" is becé-No, hiszen mindegy. Ahogy az olasz is mondja: „Se non é vero, ben trovato." (Ha nem igaz, akkor is nagyon találó.) 1953 tavaszán kezdtem a Lukácsba járni. Két „csábítóm" volt: Kolozsvári Grandpierre Emil és Mányai Lajos. Addig a szigeti fedettbe jártam. Ott szórakoztattam a medence partján lebzselő úszókat csodálatos stílusommal. A korabeli kapitány (hajói emlékszem, Rajki Béla) azonban nem méltányolta tevékenységemet és belépőjegyemet. Ha kezdte az edzést, az odatévedt civileket, nem éppen kedves hangon és simogató hangsúllyal, kiparancsolta a vízből. (Igaz, akkor nem volt másik sportuszoda.) Eleinte nem nagyon ízlett a Lukács zett két kis medencéje, majd elszédültem az állandó forgásban, a csatárláncban evickélő idős hölgyek kerülgetésében. Idegeimet borzolta zsivajgásuk, ahogy a békebeli kávésnénik méltó utódaiként pletykálkodtak, sütöttek-főztek, recepteket cseréltek, és jól értesült félmondatokat suttogtak, vagy sipítva háborogtak, ha himbálózásukat egyik-másik elvetemült úszó megzavarta. A vízbe azonban beleszerettem. Természetesen a férfimedence vizébe. Azóta is hű vagyok hozzá. Férfimedence? Igen. Kezdetben ugyanis (évtizedekig) külön volt a férfi- és külön a női rész. Az első, majd négyzet alakú medence a hímneműeké volt, a második a nőké. A kiírás, amely a hőfokot jelöli, ma is úgy szól: Férfimedence 22° — Női medence 26°. (Ezek az adatok általában, nagy általánosságban, megfelelnek a valóságnak.) A két medence közt — még az én időmben is jó másfél évtizedig — válaszfal volt. Ennek a férfiak felé eső oldalán emeletes kabinsor volt, szemközt, a most csupasz falnál szintén kabinok sorakoztak. Azok között vasajtó vezetett a gőzbe. Szigorúan zárva. Csak 2x2-re nyílt: két koppintásra és két forintra. Az új fiúkat — tehát engem is, bár említett pártfogóim rangos törzstagok voltak — oldalt, a leghátsó kabinok egyikében helyeztek el. Akkor még egyszemélyes borbélyműhely működött ott. Lassan, nagyon lassan haladtam mind előbbre, amíg — az uszoda íratlan törvénye szerint —, vagy két-három év elteltével, az első kabinsor valamelyikére méltónak találtattam. Ez már azt jelentette, hogy a szekta „fölszentelt" tagjának ismert el a két kabinos, akik közül az egyiket, nagy tisztelettel, Jóskának szólítottuk, a másikat egyszerűen Kovács úrnak. Az ő döntésük pontos és megfellebbezhetetlen volt. — Buon giorno, signore — köszön-32