Budapest, 1987. (25. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Az érdekek a végtelenben találkoznak?

osztályvezetőként. Ebbéli minőségében hozzá tartoztak bizonyos szerződések is, véleményt kellett nyilvánítania róluk, amely szerződések történetesen kapcsolódtak a fizető-vendéglátáshoz. Addigaddig foglalkozott az iratokkal, mígnem eszébe jutott: mi lenne, ha csak úgy, „brahiból", feladna egy hirdetést, felmérendő, mekkora üzlet manapság szobát és lakást kiadni? Már délben telefonált a lánya, megbolondultak az emberek, vagy a posta szórakozik a vonalunkkal, valami Rapidot keresnek, mondta, és csak akkor döbbent meg igazán, amikor megtudta, hogy szó sincs tréfáról, az apué az ötlet. Ezután Biharinak már csak egy gondja volt, amiről nem szívesen beszél; arról, miként győzte meg önmagát a váltás szükségességéről, és mit szóltak ehhez az apparátusbéliek. Jelenleg 190-200 lakással foglalkozunk, többségük itt található a XI. kerületben — mondja a Bercsényi utcai iroda vezetője, és szerényen csak céloz rá: bármely pillanatban fel tudná fejleszteni az állományt amekkorára akarja. De, egyelőre, nem akarja, mert úgy véli, a jelenlegi mennyiség az, ami még áttekinthető, aminek a nyilvántartásához nem szükséges számítástechnika. Nem mintha idegenkedne tőle, nem mintha nem tudná előteremteni a kellő összeget rá, de szereti az emberközelséget, az ügyközelséget. Hatan vannak, és ez a létszám épp annyi, amennyi elegendő a feladatok ellátásához. — Szobával nem is foglalkoznak? — Eleinte azzal is foglalkoztunk, de hamar rájöttünk, hogy nem jó, ha a tulaj meg a vendég személyesen is találkozik. Mindenkinek kényelmetlen; sorban állni a saját fürdőszobája előtt. — Mennyiért adják ki a lakásokat? — Ez változó, attól függ, hány szobás, van-e telefon, és egyáltalán: hol van az a lakás. A külvárosi nem megy, illetve csak akkor, ha van benne telefon meg távfűtés. Senki nem hajlandó lemenni a pincébe vágni egy kis fát, hogy bedurrantson a vaskályhába, a kormolásról nem is beszélve. — Mégis, mennyi egy-egy lakás irányára? — Nincs ebben semmi titok. Az egyszobásé öt és fél ezernél kezdődik, a kétszobásé 7-10, a háromszobásé 9-13, efelett 13-15 ezer forint a tarifa. — Van, aki ezt meg tudja fizetni? — Persze, hogy van. De tévedés azt hinni, hogy csupa maszek meg jattos ember köt velünk üzletet. Van maszek, aki a barátnőjének is fenntart egy lakást meg külön magának is, hogy legyen hol kipihennie magát, de hangsúlyozom: nem ez a jellemző. Sokan építkeznek, addig nálunk húzzák meg magukat. Vendégeink zöme vidékről érkezik a fővárosba, lakásigénylést nem nyújthat be, munkásszállásra nem akar menni, albérletre nem telik neki, mert a pénzt egy évre előre kérik el. Mi marad neki: jön hozzánk. Összeáll két komával, és már nem is olyan sok az a 6-7 ezer, megoszlanak a költségek. Kivált, ha a munkahely fizeti a számlát. — Szerte a városban 127 szobánk van, és benne 311 emberünk lakik — mondja PáI Júlia, a Fővárosi Gyógyszertári Központ személyzeti és oktatási osztályának a vezetője, aki egy percig sem titkolja: nem olcsó mulatság állni a cehet. Évente 16-18 millióba kerül nekik, de még mindig jobban járnak így, mintha munkásszállást építenének. Ami már csak azért sem érné meg, teszi hozzá Zórándi Tamás, mert sokkal nehezebb a létesítményt fenntartani, üzemeltetni, mint tető alá hozni. A hatvanas években, amikor áramlott Budapestre a munkaerő, megérte építeni egy-egy szállást, de azóta megváltozott a vándorlási irány: aki teheti, hazamegy. Csak az marad, akinek már mindegy. Különben sem jó e létesítmények kihasználtsága, konganak az ürességtől. A vállalatok örülnek, ha meg tudnak tőlük szabadulni. Ha lakást bérelnek, a díjat elszámolhatják költségként, s ez nem terheli a jóléti és az érdekeltségi alapot. Egyébként a Budapest Tourist 20 vállalattal tart fenn állandó kapcsolatot, és nem tagadják: ez az elhelyezési forma számukra rendkívül előnyös. — Jó, mert nem a vendéggel kell alkudnunk, hanem a munkahellyel, és jó amiatt is, mert nem áll fenn a veszély, hogy a bérlő nem akar majd kiköltözni — veszi át a szót Getta Tamásné, a Roosevelt téri főiroda vezetője, aki nyomban megragadja az alkalmat, és tudomásomra hozza: náluk este nyolcig van ügyelet. Ha valaki a városban reked, és nincs hova mennie, forduljon hozzájuk segítségért. Hétvégén is van ügyeletük. — Kétszázhetven forint egy kétágyas szoba, igazán szolid ár, azt hiszem, állapítja meg, bár sejteni engedi, hogy 1987-ben emelik a tarifákat, egy kétágyas 500 forintot kóstál majd. Ami még mindig tűrhető árnak tűnik. — Kinek kell még ez a fajta szolgáltatás? — Az itt dolgozó külföldieknek, de velük van egy kis baj. Nekik 5-6 szobás lakás kell, természetesen telefonnal, és ebből a minőségből alig kapunk ajánlatot. — Ezt is elviszik a gmk-sok? — Nézze, eddig nem szóltam erről, de tovább nem hallgathatok. Ezek az új kezdeményezések azért vonzóbbak, mert, szerintem, üzletileg elfogadhatatlan eszközökkel dolgoznak. Például beígérik, hogy akkor is fizetnek a tulajnak, ha nincs vendég, s rendbe hozatják a kiszemelt lakást, mi több: telefont szereltetnek fel. Hát tisztességes verseny ez? — Ha betartják az ígéretüket, okvetlenül annak tűnik! — De nem tartják be, tisztelet a kivételnek. — Tudja, mit? Kövessék a példájukat, maguk is nyerjék meg őket! — Mi nem vagyunk annyira rugalmasak, vállalati formában dolgozunk. ,,Ez üzlet és nem szociálpolitika " — Engem is megkerestek a Delfintől, vagy hogy a csodába hívják azt a gmk-t, ígértek mindenfélét, de nem álltam rá az üzletre — meséli a nemrég vele megesett történetet Czeller Györgyné, a Szépvölgyi út 215. számú házból. Nagy ez a ház. Szép helyen van, jó helyen van, csak ne lenne akkora a rezsi! — Húsvéttól októberig nincs megállás, csak jönnek és jönnek, és én szeretem a változatosságot. — Milyenek a vendégek? — Nincs sok baj velük, de nem is maradhatnak otthon egyedül. Egy kellemetlen eset volt: egy lengyel miatt házkutatást tartott a rendőrség, egyéb semmi. — Nem kényelmetlen idegeneket kerülgetni? — Dehogynem. Ha már nagyon idegesítenek, eszembe jut a pénz, és megnyugszom. Uram, ez üzlet és nem szociálpolitika. Persze vannak kedves, visszatérő vendégeim; az igazság az, ha nem lennék rászorulva, mert hát a fizetés nem elég a megélhetéshez, ingyen is szállást adnék nekik. De így élünk, még kedvesek sem lehetünk önzetlenül. Ha nyernék egy tisztességes összeget, felhagynék az egésszel. — És ön, Havas úr? — fordulok Havas Frigyeshez, aki a Rákóczi út 32-ben lakik. Van is mindig vendége, nem kell félnie, hogy hetekig üres marad két szobája. — Annak idején, tíz éve súlyos balesetet szenvedtem, ideiglenesen megvakultam, nem lehetett tudni, miként alakul majd a sorsom, fogok-e még látni az életben? Közben a feleségem is nyugdíjba ment, ott álltunk a slamasztikában. Pénzhez kellett jutnunk, s csak a lakás volt kéznél. Eleinte fura volt, idegesített, de mondom: mára szinte az az egyetlen esemény életünkben, hogy várjuk az új vendéget. Ha nyernék a lottón, akkor sem bontanám fel a megállapodást, bár néha terhes a vendég jelenléte. — Miket csinálnak? — Nevetgélnek, vendéget hoznak fel, telefonálnak, és van, amikor ez idegesít. De, mondom, élni kell. Tudja, néha azért megfordul a fejemben, mihez kezdenek azok az öregek, akiknek még lakásuk sincs? — Zórándi elvtárs, ezt most nem egészen értem. Kérem, tegye tisztába ezt a kérdést! Eddig azt hittem, hogy a fizetővendéglátók többsége világfi, ha érti, mit nem szeretnék a nevén nevezni... — Budapesten 18 767 ember adja ki szobáját vagy a lakását. Évi átlagos bevételük — legutóbbi felmérésünk szerint — 45 ezer forint. Emögött óriási a szóródás, benne foglaltatik az, aki havi ezret inkasszál és az is, aki rózsadombi villáját 60 ezerért adta bérbe. Erről ennyit tudok mondani. Engem ennél sokkal inkább az aggaszt, hogy miközben évről évre növekszik a — szinte reménytelenül — lakásra várók száma, addig többszörösére emelkedett a lakás- és szobabérbeadással foglalkozó szerveknek felajánlott üres otthonoké is. De a két tábor érdeke legfeljebb csak a végtelenben találkozik. SEREGI LÁSZLÓ 11