Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - TÉKA

teka A főváros irodalmából ajánljuk KIRÁLY ISTVÁN Kultúra és politika Király István még mint pályakezdő értelmiségi alkotó módon kapcsolódott be társadalmunk megújításának munkájába, és vált az évek, évtizedek során kulturális életünk jelentős személyiségévé. Hangjára — mert soraiból is mindig az érvelő, vitázó hangját halljuk ki — figyelni kell. Eddigi munkássága, tudósi felkészültsége, intelligenciája, vitázó, politikus alkata, a tettekben megnyilvánuló közösségi elkötelezettsége ismeretében joggal várjuk tőle korunk egyre súlyosabb kérdéseire, melyek nem szűkülnek le csak az irodalom területére, a választ. Ez a legutóbbi könyve már címében is jelzi a szerző szándékát, célját. Értékekről és az általuk, velük elérendő távlatok megrajzolásáról van szó a változatos tematikájú tanulmányokban, cikkekben, interjúkban, a múlt vizsgálatáról, a jelen felméréséről, jövőt szolgáló számvetésről. Ebből következik, hogy a könyv igen hasznos mindazoknak, akik össze tudják vetni saját tapasztalataikat az itt leírtakkal, és hasznos azoknak az érzékeny, fiatal útkeresőknek, akik kíváncsiak az elmúlt negyven év szellemi, politikai áramlataira, a magatartások rugóira. Távlatosság, meggyőző erő van ezekben az írásokban, és értéküket növeli, hogy a gondolatok nem lezártak, a dialektika szabályai szerint az olvasó előtt szembesülnek egymással, a szintézist kereső szerző önmaga érveivel is küszködik, megszenvedi a döntéseket, mert vitázva és vitára késztetve jut el hozzájuk. A megfogalmazások őszinte, olykor vallomásos hangneméből következik, hogy a szerző személyisége is erős kontúrokkal rajzolódik elénk. Az alkotói szubjektivitás sugárzik át a megfogalmazásokon, nem rontva, erősítve azok hitelét. Mert a kemény próbákat megálló prédikátorok igazságkeresése, a lelkészi otthon hagyományokat őrző tisztasága, a nép szolgálatának a vállalása, az Eötvöskollégista tabukat romboló intellektusa, a szocializmusnak elkötelezett értelmiségi magatartása egyaránt benne van a tanulmányokban. Itt jegyzem meg, hogy a szubjektivitás látáshomályosító is lehet. A khiliasztikus hit Király István realitásérzékét is elnyomta, hiszen — ahogy olvashatjuk — csak 1954-től figyelt föl a voluntarista politika ember- és nemzetrontó kártevésére, a törvénytelenségekre. Király István eszménye a prométheuszi ember, a tűz bátor csiholója. Ez, ha „nembeliségében" gondolkodunk, szinte természetes. De nem állítanám vele szembe ilyen élesen a sziszifuszi embert, aki ugyan reménytelenül, tán kiábrándultan, de nem cinikusan görgeti a maga szikláját. Ez a magatartás, ez a „csakazértis" dac — véleményem szerint — rokon a prométheuszi erőfeszítésekkel, és a látszólagos vagy valós perspektívavesztés ellenére mégis társadalomépítővé válhat. Csak címszavakban lehet sorra venni a tanulmányok egy részét, melyek közül kitűnik árnyaltságával az Illyés Gyula által „a nemzet nevében" üdvözölt Lukács Györgyről szóló. Németh László volt az, aki a mi nemzedékünket a magyar sorskérdések felé fordította, és új irányt szabott gondolkodásunknak. Király István okos és szép tanulmányban mutat rá az igazi Németh László-i elgondolásra, igazolva a minőségről vallott nézet helyességét, és síkraszáll a minőségi oktatásért. Ide elég egy elgondolkodtató adat: „Az utolsó tíz évben a tanulmányi versenyek győzteseinek 60 százaléka az ország 15 középiskolájából — a középiskolák három százalékából került ki". Izgalmas Révai József ellentmondásos alakjának a megvilágítása, legfeljebb a hangsúlyozott „fölényes intellektus" nyomán — elismerve Révai éles eszét, tájékozottságát, koncepcióra való törekvését — merül fel az emberben: kivel szemben volt ő olyan fölényes intellektus? Farkas Mihállyal, Gerő Ernővel vagy Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával, Lukács Györggyel szemben, hogy a természettudósokat ne említsem. A hely kevés a könyv méltatására. Még csak annyit, Király István a legjobb értelemben nevelt is, munkájával tudatosan szól a jövőt építőkhöz, bízva bennük, hogy „a közönyös, leszerelt élettel szemben mindig vállalják a tevékeny életet — Ady szavaival: a mindegy-emberséggel szemben a mégisemberséget". (Kossuth Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ ANTALFFY GYULA Boldog barangolások „Csak menni, menni, egyre magasabbra, a tetőre törni suhancos kedvvel: ez a boldog barangolás tart meg ifjúnak, ha futnak is az évek, oly gyorsan mint a percek" — ez a vallomás teszi elfogulttá a recenzenst, aki maga is a boldog barangolások rabja. Az olvasó meg rabjává lesz ezeknek az érzelmi töltésű tájrajzoknak. A vers, a költészet, amivel Antalffy tájrajzai összefonódnak, s mindjárt az első írás, a költeménnyé hevülő Vándorének felvillantja a barangolások hű társának, mentorának, Berda Józsefnek alakját. Néki, a vele való boldog barangolások emlékének szánja ezt a könyvet. Antalffy, az újságolvasók jól tudják, a magyar újságírás elismert mestere, olvasószerkesztője. Ennek a közhiedelemben nagyon is városiasnak, kávéházinak tűnő hivatásnak a munkása nem az első könyvével bizonyítja, hogy városi ember is élhet a természetben, összeolvadhat az erdők, hegyek, vizek, puszták életével. Antalffy talán utolsó művelője a magyar irodalomban nagy múltú, a legnagyobbaknál is gyakori .tájrajznak. A Boldog barangolások tizennyolc rövid írása a tájrajzok összességében egyfajta lírai töltésű, de biztos ismereteket nyújtó Magyarország-útikönyvvé áll össze. Líra töltésű, de nem szentimentális, csak a múló idő és a változó tájak eltűnő társak miatt férfiasan nosztalgikus. Szerelmes földrajz Antalffy kötete. Túl ezen a tájakhoz kapcsolódó kis irodalomtörténet, történelem, biztos ismeretekkel növényről, állatvilágról. Bár néven nevezve vagy névtelenül a vándorlások társa mindig Berda, a költő, Antalffy minden tájhoz megtalálja a táj költőjét, íróját, s egyegy idézetükkel átlelkesíti saját és az olvasó élményeit. Az Alföldé, természetesen, Petőfi, másutt Juhász Gyula, Kölcsey vagy Bugacon Orczy Lőrinc, Arany János, de minden síkságra igazak szavai: „...tájai korántsem olyan látványosak, mint a hegyvidéké, gyakran egyhangúnak, színtelennek, érdektelennek találják azok, akik előtt rejtve maradnak titkai. Nem mindenki előtt nyílik meg az Alföld." Az író előtt megnyíltak, és ő meg tudja nyitni e titkokat előttünk is. A Palóc szőttes, a Cserhát, Mátra tája Ányost, Virág Benedeket, Kisfaludy Károlyt, Kölcseyt, Balassit, Mikszáthot, Madáchot, Devecserit, Kodályt, Vörösmartyt varázsolja elő az író emlékezetéből és a miénkből. Kis botanikát lehetne összeállítani, ahogy biztos természetismerettel felidézi a Pilis, a Bükk, az aggteleki hegység tájainak növényeit, a gyertyános-tölgyeseket, az aljnövényzetet, a lila hóvirágot, a kakasmandikót, az ikrás fogasírt, a juhart, kőrist, molyhos tölgyet, hússomot, fagyalt, barázdált csenkeszt, és saját barangolásainak élményét felidézve hangulatot kelt az olvasóban. Más fejezetekben a vizek, a Tisza, a Balaton tájait járja be csónakon, vitorláson. A Balatonnál cserélgetve szemlélőpontját, hol a vízről tekint a Balatonfelvidék hegyeire, hol onnan a hatalmas vízre. A Vértes, Velence, Vál erdőiben, tájain Gvadányi, Vörösmarty, Vajda János a „vezetője". A várak, a történelem lép elénk „Csák Máté földjén". E tájakon a leggazdagabb a vadak és vízimadarak világa. Itt Vajda Jánost idézi: „Lehet-e olyan emberekben fogékonyság s költői érzék a szép iránt, aki nem szereti az erdőt?" Évszakok s velük a természet képei váltják egymást a Boldog barangolásokban, melynek egy-egy fejezetében — Erdei nászút — Antalffy maga is költővé válik, prózaversben vall természetszerelméről. A kis kötet kedvcsináló a városi embernek és érzékletes, boldog visszaidézés annak, aki maga is ismeri a boldog barangolásokat. Bizonyítja ez a kötet, hogy nem üres szó a természetvédelem. Saját belső derűnket, egyensúlyunkat, lelki és testi egészségünket védjük, ha szeretjük ennek a kis országnak a tájait. Tanácsom az olvasónak: lassan ízlelgetve, fejezetről fejezetre olvassa a könyvet, s így egy-egy kirándulás élményével gazdagodik, amíg „lassan párába homályosul... a fényteli erdő". (Szépirodalmi Könyvkiadó) CSERTŐI OSZKÁR Újhold-Évkönyv 198711. A legújabb Újhold-Évkönyv változatos tartamából csak tanulmányokat emelnék ki. Már csak azért is, mert köztük jelent meg Lengyel Balázs viszonylag hosszú — és jelentős — írása a fiatal Márai Sándorról. Önmagában is érdekes — mondhatni, izgalmas — 45