Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - Szakonyi Károly: A város régi arca

LEGSZŰKEBB HAZÁM Szakonyi Károly A város régi arca Rücskös, szürke falak málló vakolatát, kapuk leszakadt szárnyát, járdák repedéseit, macskakövek domborulatát, rozsda marta kerítések lándzsáit nézem, s keresem a város régi arcát. Megyek a Rákóczi út forgatagában, látom messziről a Keleti pályaudvar sárga homlokzatát az új felüljáró mögött; befordulok a Hársfa utcába, megyek a szűk Dohány utca vén házai között, a Rózsák terén átvágok a volt szegényháznál az úttesten, elérem a Rottenbiller utcát, balról ott van az Állatorvosi Főiskola, jobbról pedig az a kétemeletes ház, tenyérnyi előkertjével, barnára mázolt kapujával a sarkon... Rottenbiller utca 21. Itt születtem. Jóllehet, a János Kórházban jöttem világra, ott is kereszteltek meg a pavilonok közé ékelt kápolnában, de ide hozott haza anyám 1931. november első napjaiban, abba az első emeleti szoba-konyhás lakásba, amiben korábban Annus néném, apám nővére élt a férjével, míg fel nem költöztek a másodikra. Ezen a tájon úgy rohannak meg az emlékek, mint faluja határában a messziről érkezőt. Családom története ehhez a helyhez kötődik. Itt kezdődött az én életem is. A Keleti füstös csarnokába érkeztek sorra apám meg a nővérei, még az első világháború előtti békés esztendőkben a Nyugat-Dunántúlról, szerencsét próbálni, megélni, jövőt teremteni. Róza néném a Kőbányai Sörgyár konyhájára szegődött el szakácsnőnek, de a Hársfa utcában szerzett lakást, ugyancsak szoba-konyhásat; a földszintes ház még a hajdani külső városrész síkságából a volt Kerepesi út egykori mellékutcáinak hangulatát megőrizve maradt meg; gaztól felvert udvarával, az udvarán a rozzant sufnik sorával meg a deszkaajtós árnyékszékkel nagyon is vidékies volt, talán azért is laktak benne szívesen; Géza bátyám, a székelyudvarhelyi asztalos, aki a háborút a huszároknál szolgálta végig (örv. Pozsony Géza az 1897-es bábolnai svadronból), munka után, jó időben mindig kiült a nyitva hagyott konyhaajtó elé egy masszív, maga készítette hokedlire, hátát a falnak vetette; ingujjban ült, a hasa alatt megszíjazott, bő nadrágban, cúgos cipőben, s a nikotintól sárga mutató- és hüvelykujja közé csippentett, sodort cigarettát szívta komótosan, várva a vacsorát, míg a paréj és bogáncs fölé lombosodott ecetfát meg a hordókban nevelt leandereket nézte, és kertes házról álmodott. Annus néném, Róza húga apai nagybátyjához jött fel Fülesről (ma Nikits Burgenlandban), ő is a Keleti üvegcsarnokába érkezett, hogy a nagybácsi vendéglőjében — Dohány utca és Rottenbiller utca sarok — afféle mindenesként háztartást tanuljon. (A vendéglővel átellenben ott az előkertes, 21. számú ház, ahol majd él s élünk, földszintjén Anzenberger Aladár sütödéjével.) Annus néném sokszor mesélte: — Amikor a nagybácsimnál dolgoztam a konyhán, sokszor átküldték a szemközti pékségbe süteményért, kenyérért. Tőlük hoztuk a pékárut. Nagyon kedveltek engem ott, elbeszélgettek velem, szép voltam, sudár, mosolygós, kék szemű, fiatal... Aztáru^ egyszer, amikor Sámson nagybátyám megbetegedett, és az orvos hegyi levegőt ajánlott a tüdejének, a főpincér kapta meg elszámolásra az üzletet. Nem akartam tovább náluk maradni, gondoltam, hazamegyek az anyámékhoz Fülesre. Legközelebb mondtam is a pékségben, na, nemsokára utoljára jövök. Erre aztán rákezdték, hogy eszembe ne jusson visszamenni a falunkba, vagyis a pusztára, mert a Jakab-majorban laktunk, kívül a községen, egy birtokon... Haza ne menjek, inkább szegődjem el hozzájuk, a lányok, akik náluk szolgáltak, mind a boltban voltak elfoglalva, akkoriban kisasszonyoknak hívták őket, szóval hát kellene valaki, aki ellátja a konyhát. Addig, addig csábítottak, míg végül kötélnek álltam. Igen kedves család volt, nagy háztartást vezettek, megismertem a szokásaikat, mindent begyakoroltam, főztem a családnak meg az inasoknak. Megszerettek. Jól éltünk ott náluk mindannyian, szolgálók, péklegények. Szerettem a pékséget, a kemencékből áradó friss kenyérszagot, a ropogós kiflik illatát. Micsoda zsemléket sütöttek! A császárzsömlék! Fonott kalácsok! Aladár bácsi, a főnök vasárnap ebéd után sorban behívta az inasokat, mozira egy koronát kaptak tőle, de mi, lányok, olykor kettőt is. Vacsorát nem kellett felszolgálni az inasoknak, csak reggelit meg ebédet; tej volt bőven, kaptak egy liter kávét, délben rendesen három fogást, vacsorának valót venni meg 20 fillért. Hét inas volt mindig. Mi, lányok, négyen voltunk. Az inasok reggel vitték a friss árut az üzletekbe, intézetekbe, a megrendelőkhöz. Házakhoz is. Hátikosárban vitték, nagy, mély, fonott kosarakban. Derék emberek voltak mind, fehér bőrűek, ujjatlan trikóban, patyolat kötényben, kis sipkával a fejük búbján; tudom, az én Vendim is ilyen volt ott köztük később, de ha kiöltözött, senki nem mondta volna, hogy nem valami úriember, nagyságos úr vagy méltóságos, annyira elegánsan járt, hiszen szép is volt, szép, barna, szelíd. Amikor megjött a háborúból, nálunk kapott munkát a forradalom után. Mármint a kommün után. Szervezett munkás volt, szocdem, mindig beválasztották valamibe, vigalmi bizottságba, ebbe-abba, ott a szakegyletben. Na, de most az Anzenbergeréket mondom. Karácsonykor, szenteste, ha hetet ütött az óra, ott kellett állni mindenkinek a fa alatt, a főnök maga készítette el az ajándékokat, ő osztotta szét; aztán még húsz-húsz koronát kaptak az idősebbek, tízet-tízet a fiatalabbak, mi, lányok is húszat kaptunk. Utána együtt vacsoráztunk a családdal sült meg rántott csirkét... A háború alatt mégis hazamentem a szüleimhez... (Egy régi képeslap) Címzett: Őnagysága Tc. Németh Annuska kisasszonynak Rottenbiller utcza 21. I. 6. Dátum: Uskoplje 1916 okt. 16. (K.u.K. Zensurstelle Split) Spalato. Postabélyegző: Ragusa Édes nani! Tudatom kegyeddel, hogy a hozzám küldött édes levelét és lapját meg kaptam amelyből értettem, hogy édes nanim szerencsésen visza érkezett én pedig már egy levelére válaszoltam az édes szüleihez és azt már nem kapta meg édes nani még a csomagot sem kaptam meg csókolja Wendel 27