Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Kuczka Péter: A város meg én

A férfi mindkét karját fogta valaki. Kabátja, inge ujját felgyűrték vagy felszakították, csuklója fölött az erét szorították, a vére nem spriccelt, lassan bugyogott a felvágott ütőérből, végigfolyt a tenyerén, az ujjain, onnan csöpögött a földre. Az emberek nézték, nők, férfiak bámulták a jelenetet, most már nem kiabált senki, csend volt, ott álltam én is, amíg valaki el nem taszigált, biztosan rám is kiabált, hogy menjek innen a fenébe, mit bámulok, nem gyereknek való ez a látvány. Arra még emlékszem, hogy megjöttek a mentők, ott tudtam meg, hogy ez autót jelent és hordágyat és néhány fehér köpenybe öltözött embert. Este nem mertem elmondani sem anyámnak, sem rokonéknak, hogy mit láttam, nehezen aludtam el, szemem előtt ott volt a szürke aszfalt, rajta a nyitott, fekete nyelű borotva, ugyanolyan borotva, mint amilyennel apám borotválkozni szokott. 3. Budapestre költözésem után, egy őszi napon felmentem a Gellérthegyre. Tudtam már egy keveset a házrengetegről, ismertem néhány utcát és teret, nem volt újdonság sem a Duna, sem a Margitsziget, megszoktam a villamost és azt is, hogyan lehet felkapaszkodni rá, amikor a Margit körúti kanyarban lelassít, megbarátkoztam a telefonnal, amelyet itt ismertem meg tizennyolc évesen, érettségi után, dolgozó és egyetemre beiratkozott állampolgárként, volt már néhány baráti cím a jegyzetfüzetemben és néhány antikvárium címe a fejemben, elhatároztam, megnézem föntről is ezt az egészet. Igazán szép ősz volt. Lágyan sütött a nap, sárgán, vörösen remegtek a száradó levelek, valami verset juttattak eszembe, talán a Nyugatban olvastam, s arról szólt, hogy az őszi fák ilyenkor Jézus Krisztus sebeire emlékeztetik a költőt, ehhez gyorsan egy másik vers is társult néma és mozdulatlan favágókról, szélben lengő szürke hajukról és arról, hogy piros folt van az ingük ujján, lehet, hogy szamócától, lehet, hogy vértől. A Nyugatokat egy pincében vásároltam, kilóra, néhány pengőért, a Széna tér fölött, a Várba vezető Ostrom utcában. Sok mindent lehetett ott kapni, kötegszámra régi folyóiratokat, magazinokat, hetilapokat, ott vettem meg a Budapesti Hírlap vasárnapi mellékleteit is, azért, mert mindegyikben megjelent valamilyen írás, tárca, fordítás vagy vers Kosztolányitól, akiért éppen rajongtam, s talán elsősorban azért, mert valaki azt mondta rólam, hogy hasonlítok a fiatal Kosztolányihoz. Megkerestem a hegy legmagasabb pontját, onnan néztem le a városra. Lent, akkor még több kékkel a vizén, hömpölygött a Duna, nyilván dinnyehéjat is vitt, de ez föntről nem látszott. Hidak nyújtóztak fölötte, nem sejtve jövőjüket. Néhány napja halt meg Móricz Zsigmond, azon az éjszakán, amikor néhány bomba esett a városra, egyikük Zilahy Lajos házára. A kíváncsiság engem is elvitt a romokhoz. Sokan álltunk az utcán, néztük a poros törmeléket, az egyik szobának kilógott a bele, egyébként nem is volt nagyon ijesztő látvány, egy félig-meddig összedőlt villa magányosan, még nem éreztette igazán a háborút, a légitámadások rettenetét, bombák sivítását. Álltam a hegyen, a város felett. Mi közöm ehhez, az egészhez, kérdeztem, mi ebből az enyém? Albérleti ágyon aludtam, igaz, rokonoknál, de fürdőszoba és vécé nélkül, így akár falun vagy tanyán is élhetnék. Mi köt engem ehhez a városhoz? Milyen remény, milyen jövő? Bármikor behívhatnak katonának, vihetnek a frontra. De ha nem is visznek, milyen lehetőségeim vannak? Néztem a várost, és elöntött a harag. Itt minden másoké, nekem csak munkám van, s némi fizetésem, éppen elég a lakásra és az ételre. Ebből kell elspórolnom könyvre, folyóiratra, színházra. Átkozott város! Odúk, barlangok, putrik, vityillók, kalyibák városa. Reménytelenek és kisemmizettek városa. Test és lélek, gondolat és szellem éhezőinek városa. Sárga, vörös, barna levelek ráncosodnak a fákon. Szép őszi nap volt fent a Gellért-hegyen, tizenöt deka kenyeret kaptunk naponta, vidékről néha szalonnát hoztak a rokonok, Horthy Miklós uralmának huszadik, a második világháború negyedik évében. Semmit sem tudtam arról, hogy mi történik a Donnál. 4. — Képzelj el egy filmet — mondta T. akkor még itthon és nem Párizsban, ahol, mint mondják, egyre mogorvábban s egyre magányosabban járja az utcákat —, gondolj el egy filmet Budapestről... — Budapestről? — kérdeztem. Az ötlet, ha ugyan ekkora közhelyet annak lehet nevezni, határozottan bosszantott. — Várj — folytatta T., és felemelte az ujját. — A kamerát két kilométerrel a város fölé kellene állítani, minden héten egy felvétel készülne, s ez így menne száz évig. Képzeld el ezt a filmet. Néztem tintafoltos és nikotintól sárga ujját, s magamban irigykedve bólintottam. Az ötlet mégsem rossz, nekem kellett volna kitalálni, hiszen én már hallottam a műholdakról, miért éppen T.-nek jutott eszébe, ennek a börtönviselt, büntetett előéletű fickónak, a barátomnak. A vetítés azonnal megindult. A nagy belső vásznon kicsit ugrándozva megjelentek az első, kissé homályos képek. A Duna, a budai hegyek, a pesti lapály, a Margitsziget, a házak. Nem egészen egy perc alatt egy év, egy óra alatt majdnem hetven év, másfél órás az egész film, normál méret, egész estét betöltő száz év. Az utcák mint sápadt kígyók megmozdultak, megremegtek, elfordultak eredeti irányuktól, a terek kitágultak, összehúzódtak, eltűntek, hogy váratlanul másutt bukkanjanak fel. A Duna keskenyedett, szélesedett, egyszer majdnem elnyelte a Szigetet, megvastagodtak majd újra megvékonyodtak a hidak, kettő nyomtalanul eltűnt, mások meg átnyújtóztak a vízen. Süllyedtek, emelkedtek a házak, összefolytak, szétváltak, felkúsztak Buda hegyeire, szétmásztak Zuglónál és Erzsébetnél, egész negyedek tűntek el egyik pillanatról a másikra, kicsiny kertes házak sokasága adta át helyét nagy és csúf dobozoknak, a dobozok pedig újra kertes házak. Változnak a színek is. Egyre kevesebb lett a zöld, egyre több a szürke és a barna. Mozgott, élt, változott, fészkelődött, hánykolódott, nyugtalankodott az egész, mint egy óriási élőlény, sejt vagy amőba, vagy tenger alatt ringatózó korallzátony. — Hiszen ez él — néztünk egymásra T.-vel a vetítés után. — Élőlény, amely minden pillanatban változik, de jól változik-e, önmagáért teszi-e vagy azokért, a fentről szinte láthatatlan parányokért, akik benne élnek, dolgoznak, szeretnek, unatkoznak, dühöngenek, sikoltanak mert születnek és meghalnak. Sápadtan üldögélünk kávénk mellett. — Nincs sok értelme ennek a filmnek — mondtam én, már a bosszantás kedvéért is —, hiszen egy város nem az épületek tömege, hanem rendszer, struktúra, amely lakóinak szolgálatára épült, munkamegosztásban részt vevő emberek kapcsolatainak rendszere, s ebből a film semmit sem mutat. — De van értelme — ellenkezett T. —, mert normális körülmények között az épületek, az utcák, a zöld foltok, a virágokkal borított terek éppen ezt a kapcsolatrendszert fejezik ki, éppen erről vallanak, kiáltanak, ordítanak. Elgondolkoztam. — Jó — szóltam lassan —, ezt még elfogadom, én sem vagyok járatlan a strukturális módszerekben, én is fel tudom ismerni a formák mögött a lényeget. De mit érünk az egésszel? Nem tudunk kamerát küldeni a város fölé, s ha tudnánk is, mi lesz száz év múlva, talán senki sem lesz kíváncsi erre a filmre, amelynek elkészülését mi nem is érjük meg, amelyet nem láthatunk, és elkészíteni sem tudunk. Semmi értelme az egésznek. — De van értelme — modta T., és felállt székéről. Kihúzta magát, magasra emelte a kezét, nagy, fehér szakállát meglengette a szél, zakója helyén fehér köntös lobogott, arca sugárzott, feje felett lángnyelvek táncoltak, szeme villámokat szórt, hangja zengett és dörgött, prófétai szavak hagyták el a száját. — Különben is — kiáltotta —, nem a film a fontos, hanem a város és a város jövője. És ha nem csináljuk meg mi, akkor megcsinálják mások, nemzedék nemzedék után, emberek, akik építenek és rombolnak, hatalmas felhőkarcolókat építenek majd és játéknak az Eiffel-torony mását, bazalt talpú hidakat, a terekre új jeleket zengő acélból... — Állj! — mondtam —, ez Kassáktól van. Csillapodj, haver! Szakálla, fehér köntöse eltűnt, a lángnyelvek kialudtak, zengés és dörgés elcsitult, leült a székre és kinyújtotta a lábát. — Lecsillapodtam — szólt halkan —, van még egy kávéd? — Van — válaszoltam, és töltöttem a csészéjébe. — Egyébként pedig majdnem ötven éve élek ebben a városban, és megszoktam már, mint egy lakást, de alig ismerem. Örülök, hogy a címedet megjegyeztem. — Én is így vagyok vele — mondta T., szürrealizmusban nevelődött, büntetett előéletű, azóta külföldre távozott barátom.