Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - P. Szabó Ernő: A sárkány jegyében

A sárkány jegyében Ki ne ismerné a történetet Bolondóc váráról, Stiborról, a gonosz vajdáról s Beckóról, az okos udvari bolondról? Beckó okosságát jelzi, hogy a várat, amit a vajda az ő kívánságára épített, inkább szépszerével engedte át, mintsem hogy erővel vegyék el tőle. Stibor gonoszságát mutatja, A vajda és felesége — a legenda szerint — ma is ott röpködnek a vár körül fekete hollók képében. Szerettem volna látni őket magam is, vagy legalább szemügyre venni az egykor árnyas várudvart, ahol a kígyó marta meg az elpilledt nagyurat. Közönséges halandó azonban ma is csak a vár bejáratáig juthat, ott rács, lánc, lakat állja az útját. Az elmaradt élményért némi kárpótlást nyújt a Zsigmond és kora a művészetben 1387-1437 című kiállítás és a bemutatót kísérő tanulmánykötet egyik írása. A beckói uradalom művelődéstörténeti szerepét a késő gótika korában Maria Kodonová elemzi, s aligha meglepő, hogy reprezentatív palota maradványairól szól, kiváló kőfaragókról beszélő plasztikákról, s arról, hogy „semmivel sem kisebb jelentőségű a késő gótikus vár reprezentatív részében előkerült festészeti díszítés". A fentiek mellett képzeljük el az ötvösség, az üveg, kerámia, szőnyegszövés, bútormúvesség emlékeit, és felsejlik előttünk, milyen gazdagság jellemezhette a 14-15. századi nagyurak udvarát. Természetesen nem Stibor vajda volt az egyetlen hatalmasság, megelőzte őt gazdagságban 15 vár, 300 város és falu ura, Garai nádor és Ciliéi Hermann. S ott voltak a többiek: az Alsániak, Berzeviczyek, Albeniek, Jolsvaiak, Lackfiak, Pálócziak, Perényiek, Rozgonyiak, Tallóciak, a „pokoljáró" Tari Lőrinc, az Itáliából jött Ozorai Pipo, aki a legalacsonyabb sorból küzdötte fel magát. Zsigmond úgy töltött el fél évszázadot a magyar trónon, hogy szüntelenül küzdenie kellett a nagyurakkal. S még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy gyönge és erélytelen uralkodó lett volna. Zsigmond király és kora Zsigmondot éppen hatszáz éve koronázták meg, a kor magyar művészetét bemutató kiállítás apropóját részben ez a dátum, részben halálának ötszázötvenedik évfordulója adja. A tárlat megrendezéséhez azonban szükség volt arra a munkára is, amit a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja évfordulóktól függetlenül végez. A csoport immár harmadik alkalommal vállalkozik arra, hogy a középkori magyar művészet történetének egy-egy korszakát lehetőleg teljességre, azaz a legfontosabb tárgyak bemutatására törekvő kiállítással, tudományos igényű katalógussal mutassa be. 1978-ban az Árpád-kori kőfaragványok című tárlatot, 1982-ben a Művészet I. Lajos király udvarában 1342-1384 című kiállítást rendezték meg Székesfehérvárott; az időrendet tekintve is logikusan érkeztek el Zsigmond király korához. Néhány évvel ezelőtt Mályusz Elemér könyve tett kísérletet arra, hogy képet adjon a korszak történetének egészéről; a rendezők ezért ajánlják a kiállítást kísérő tanulmánykötetet és katalógust neki. A tárgyak, tanulmányok a korszak művészetének egyegy szeletét mutatják be különböző nézőpontból, s a művészet összefüggésein keresztül, végül, természetesen, a kor egészéről is képet kapunk, arról az időszakról, amit akár a folytonosan újrateremtődő feszültségek vagy éppen az átalakulás korának is nevezhetnénk. A régi és az új elemei, az egyházi és a világi hatalom, a szakrális és a profán mozzanatok, a végső korszakába lépő gótika és a születőben lévő reneszánsz, a bensőséges érzelmek és a nyers erőszak oly különös módon keveredik ebben a korban, hogy öreg szolgáját, Mátét a mélybe vetette, mert az megütötte kedvenc agarát. A mesék, szokás szerint, igazságot szolgáltatnak. A letaszított szolga átka megfogant; Stibor a szikláról lezuhanva lelte halálát, a vár pedig ma is Beckó nevét viseli. mint talán soha máskor. Az átalakulás egyik legszembeötlőbb területe — s talán legnagyobb mozgatója — a hadviselés eszközeinek fejlődése. A tűzfegyverek megjelenése a fegyverkezés, a viselet, sőt, az építészet megváltozását is maga után vonja. Horváth Henrik, aki éppen ötven évvel ezelőtt jelentette meg Zsigmond király és kora című művét, úgy vélte, hogy ,,a magyar viszonyok éppen a XV. század elején igen közeI álltak a nyugati társadalomban érvényben lévő életformákhoz. Ezeket pedig általános erjedés és nyugtalanság jellemezte. A művészettörténeti terminológiákból átvett megjelölések mint statikai és kinetikai korszakok könnyűszerrel átruházhatók a kor valamennyi életjelenségére. Ebben a nyugtalan, stilisztikai és ... szellemi átmenetben Budának nagyon jellegzetes szerep jutott. " A legfontosabb szerep, természetesen, az uralkodóé volt. Az uralkodóé, akit a magyarok állítólag csak „cseh disznónak" neveztek, a csehek viszont Husz megégetése miatt gyűlöltek, akit sorozatban győzött le a török, a huszita had, Velence, aki azonban mégis német-római császár lett, s röviddel halála előtt a cseh trónt is elfoglalhatta. Nem csoda, hogy a festők, miniátorok annyiszor megörökítették alakját. A kiállítás plakátján mint a Nap csillagképe jelenik meg; a kép, amelyen díszesen felszerszámozott lovon léptet, Johannes Harlieb Kriegsbuch című művéből való. Megrajzolta arcképét Pisanello, megfestette — valószínűleg korábbi festmény alapján — Dürer. E művek értékéből következik, hogy tulajdonosaik nem szívesen adják őket kölcsön — s valószínűleg magyar múzeum számára a biztosítási díjak is megfizethetetlenek. így történt, hogy a Dürer-képnek csak múlt századi másolatát mutathatják be a tárlaton, a Pisanello-rajz pedig fakszimilében jelenik meg, s így fordulhatott elő, hogy Zsigmond király legismertebb arcképét, a bécsi Kunsthistorische Museum szintén Pisanellónak tulajdonított festményét nem sikerült kölcsönkérni. A gótika embereszménye Még érdekesebbek talán azok a Zsigmond-portrék, amelyek kevésbé ismertek. Mellettük számos olyan metszet szerepel a tárlaton, amely a király-császár életének jeleneteit ábrázolja, továbbá olyan művek is, amelyek allegorikus vagy „rejtett" portréja látható. Ki tagadná például, hogy legalábbis nagy a hasonlóság Kolozsvári Tamás híres oltárképének, a garamszentbenedeki oltár Kálvária-jelenetének a centuriója és Zsigmond között? Végh János szerint, aki tanulmányt írt a Zsigmondot bemutató művekről, ,,a király ábrázolásai különleges érdeklődést keltettek a művészekben. Részben nyilván azért, mert értett hozzá, hogy megjelenésével jó benyomást keltsen, részben pedig azért, mert megjelenése kitűnően megfelelt a korszak, a nemzetközi gótika embereszményének. " A kiállítás rendezői többféle szempontot érvényesítve csoportosítják ötven év művészetének igen gazdag anyagát. Fő rendező elvül kínálkozott az időrend. Az ötven évet hat szakaszra tagolva mutatja be a király itineráriumát (utazásait, tartózkodási helyeit) Engel Pál. Az uralkodó rendkívül sokat utazott, azonban Buda volt legállandóbb székhelye. 1426 után, amikor főleg a cseh politika foglalkoztatta, Pozsonyban töltött több időt. A térképekkel szemléltetett eseménytörténethez tárgyak, tárgyegyüttesek kapcsolódnak: királyi és városi pecsétek, oklevelek, címeres levelek, 30