Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Oszlay István: Hogy nagyra nőjenek a fák

a fákat: nem a gazdasági, hanem a biológiai optimumban vágják ki. Húsz évvel megnyújtották ezzel a vágáskort. Egyszerre kisebb területekről termelik ki a fát, s e helyeken is ún. kulisszákat — erdősávokat — hagynak az utak mentén, s mögötte termelik ki az elöregedett állományt. A budapesti erdőkben tehát amolyan „kertészkedő" erdőművelés folyik. Itt különös tapintattal végzik a vágástfelújítást, s hogy a kidöntött fák ne irritálják a kirándulókat, rögtön el is szállítdőt, hogy nagyra nőjenek a fák? Egyik alapvető feltétel a felelősségérzet. Sajnos a sokszor áldozatok árán, a társadalom erőfeszítései révén létrehozott javakat sem használjuk — nem tudjuk! — értelmesen használni, még kevésbé megőrizni. S ez különösen érvényes napjainkban az erdőkre, az erdészek munkájára. Számos problémával néz szembe nap mint nap a parkerdőgazdaság is, ám egyik ják a rönköket. Az üdülőerdő funkcióinak erősítésére újabb sétautakat, pihenőhelyeket, játszótereket létesítenek, s ezeket rendszeresen karbantartják és takarítják; a tájékoztató táblák százait helyezik el: bebútorozzák az erdőt, stílszerűen, hogy erdő maradjon. Honnan volt s van erre manapság pénz? A pilisi parkerdőgazdaság „vállalati szabályozók szerint működő, eredményérdekeltségű, folyószámlás költségvetési szerv". Közjóléti feladatokra központi állami forrásból évente 30-35 milliót költenek, 20-25 milliót karbantartásra, 10-15 milliót pedig beruházásra. A mintegy 22 ezer hektár parkerdő fenntartásához meglehetősen szerény ez az összeg. „Normális erdőhasználat" esetén azonban elegendő volna ennyi pénz is... Szomorú, hogy jelentős részét a felelőtlenség és a szándékos pusztítás okozta károk helyreállítására kell fordítani. Kegyetlen a megfogalmazás, de: a parkerdő legnagyobb kártevője az ember. Joggal hihetnénk, hogy a természetbe kívánkozó pestiek szeretik és óvják is az erdőt. De akkor kik azok, akik szemetelnek és szeméthalmokat hordanak a fák közé; letapossák az új telepítéseket; tüzet gyújtanak tiltott helyen és időben; rongálják, „eltüntetik" az erdőbútorokat, berendezéseket; tördelik a fákat? S helyben vagyunk. Hogy védjük az erlegnagyobb gondja abból ered, hogy maga a Főváros és néhány kerületi tanács sem érzi igazán magáénak az erdőket. Legutóbb 1980 áprilisában szerepelt a végrehajtó bizottság napirendjén a fővárosi erdők helyzete. Azóta sűrűsödtek az erdészek gondjai, sokasodtak, megnőttek az erdőket, Budapest „zöld kincsét" fenyegető-pusztító veszedelmek. Újabb erdőterületek estek — s esnek! — áldozatául építkezéseknek, különböző beruházásoknak, nemegyszer indokolatlanul. Ugyanakkor a Főváros erőfeszítéseket tesz, milliókat áldoz akár egy-egy tenyérnyi volt erdőterület visszahódítására is. Jogosan merül fel a kérdés: a város- és kerületrendezési tervek miért nincsenek mindig összhangban környezetvédelmi törekvéseinkkel; a városfejlesztési elképzelések olykor miért nincsenek tekintettel arra is, hogy az erdők telepítése és felnevelése több évtizedes munkát, éppen ezért igen sok pénzt igényelt, s igényel. És az indokolatlan „erdőirtások" — függetlenül attól, hogy a „feláldozott" terület száz négyzetméter vagy több hektár — sugallnak egy súlyos figyelmeztetést is: ha bármely tanács vagy valamely más államigazgatási szerv nem tartja be a — természet védelmében hozott — rendeleteket, írott vagy íratlan szabályokat, akkor lehet-e erkölcsi alapja számon kérni bárkitől a természeti környezet pusztítását. Az idei fásítási hónap megnyitóján Iványi Pál, az új tanácselnök nagyobb figyelmet, több segítséget ígért a fővárosi erdők kezelőjének, a parkerdőgazdaságnak. Az Országos Erdészeti Egyesület budapesti bizottságának kezdeményezésére (dr. Csötönyi Józsefe rdőmérnök javaslatára), a MTESZ Budapesti Szervezetének égisze alatt megalakult Budapesti Erdőbarátok Körének első közgyűlésén Nagy Richárd elnökhelyettes újabb nyomatékot adott ennek az ígéretnek. Remélhetjük tehát, hogy az erdők jelentőségének, létfontosságának újrafelismerése motiválja majd az illetékes szakigazgatási szervek, továbbá az „erdőtulajdonos" kerületi tanácsok szemléletét is. Erre ugyanis mindenek felett szükség van. A Budapesti Erdészet a közvetlen gazdája kedvenc kirándulóhelyeinknek, a Szabadság-hegynek, a Normafának, a János-hegynek stb. Nem véletlenül „féloldalas" a felsorolás, hiszen a főváros erdeit említve, a legtöbb budapesti a budai hegyek fáira gondol. Ezen a vidéken 2550 hektár erdő fenntartásáról gondoskodik az erdészet. A lista élén a XII. kerület áll 975 hektárral. Jobbára ide áramlik a jó pesti nép valamennyi évszakban, nem törődve a „megtelt" erdőkkel, tisztásokkal, a már-már elviselhetetlen tumultussal. Ez a nagyfokú igénybevétel károkat okoz az aljnövényzetben, a talajban, tehát egyfajta környezeti ártalom. Kell, s lehet is terelni a kirándulóforgalmat, hiszen a pesti oldalon is van erdő, a főváros közigazgatási határán belül 1368 hektár, amihez tartozik még 930 hektár ún. zöldövezeti erdő is. (Ezt a területet az erdészet fásította társasági szerződés alapján. Az egységes üdülőerdő-gazdálkodás, valamint a rentábilitás érdekében célszerű volna e tsz-földek tulajdonjogát a parkerdőgazdaságnak adni. A kisajátításukhoz azonban nincs pénze sem a Fővárosnak, sem az erdőgazdaságnak.) A pesti oldalon tipikus síkvidéki erdők találhatók, területre legnagyobb (472 hektár) a XVIII. kerületben. A főváros csaknem ötezer hektárnyi erdeje nagy érték. Éppen ezért több figyelmet, nagyobb kíméletet érdemelne a főváros társadalmától. Erre intenek az erdészek is, amikor nagyobb megértést és több segítséget kérnek munkájukhoz. A főváros természeti környezetének védelmében. A főváros lakosságának érdekében. A főváros levegőjének a tisztaságáért. Valamennyiünk egészsége érdekében. Bombasztikusán hatnak talán e mondatok, de igazak. Ha szmogriadótervet kényszerültünk készíteni, akkor különösen indokolt, hogy törődjünk az oxigént adó fákkal. Pusztulnak az erdők, pusztítjuk az erdőket. Zsugorodik,veszélybe került a főváros „tüdeje". Figyeljünk rá, vigyázzunk rá! Az erdő mindig közügy volt, mindig mindenki „beleszólt", mindenki védte a fákat. Legyen továbbra is mindannyiunk közügye, miként alakul erdeink sorsa. OSZLAY ISTVÁN 8