Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Cseres Tibor: Ferdinánd-kapu

LEGSZŰKEBB HAZAM A főkertészék nagyon meg voltak elégedve a szakértői véleménnyel. Az asszony is szerette, hogy faj kutya őrzi betegségét. Schwartner kellemes kocsmai társalgó és jó megfigyelő volt. S későig megőrizte buja gondolkodását és ebből származó alamuszi humorát. Kedves árulkodással szokta volt mesélni, hogy az öreg király, hetvenen jóval felül, szívesen lesegette meg a bokrok közül a gyomláló és fűnyíró perbáli lányok lábikráját s rengő szoknyájuk alól hajoltukban előfehérlő horgas inukat. Mert füvet nyírni Perbálról szegődtették mindig a lányokat. A hegyoldal közepén csillogott sok üvegével a melegház, a kétfelől szárnyaló lépcsőkkel s a közrefogott mezítelen női szobrokkal egy magasságban. Mikor ifjú fővel idekerült Alajos, akkor volt mindez új az oldalban. S virággal, növénnyel akkortól fogva kellett ellátnia az egész palotát. Vagy tíz férfimunkás meg húsz lány dolgozott keze alatt nyaranta. Télen kevesebben. A kormányzó, Horthy szigorúbban viselkedet erkölcsileg: nem lehetett rajtakapni leselkedésen. Talán a felesége miatt. Purgly Magda nagy fegyelmet tartott a házban. Attól még a fűnyíró lányok is féltek. Bújtak is előle, ha meglátták délelőttönként, mert délután kettőkor mentek haza Perbálra a lányok. Hanem a fiúk, a fenti fiúk tettek csínyeket az üvegházban. Nemegyszer fordult elő: — Lojzi bácsi, azt a piros szalagos barnát küldje be gereblyéért a pálmák közé! Különösen a kisebbik, a Miklóska volt nagy kujon. A nagyobbik, a Pisti, az hamar abbahagyta, az előkelőbben csinálta aztán, nem az üvegházban. De a Miki az nem bírt leszokni róla! Kiderült közben, hogy Schwartner sem volt kisebb kujon a Mikinél, feledni azonban nem tudta mindezt vénségére sem, amikor a parkot-kertet régen nem gyomlálta-nyírta már senki, a bombatölcsérek szélét laboda verte fel, s a pálmaház törmelékeit hó lepte, és eső sújtotta, és nap égette. S a szegény beteg asszonynak kellett megsínylenie, hogy nincsenek gyomlálok. De ez még az ostrom alatt volt s a főméltóságék utolsó hónapjaiban. A palota és a kert pusztulása láttán csaknem megháborodott Schwartner. Azért is nem menekült: nem hagyhatta negyvenévi fáradozását. És minden elpusztult! Nem akarta elhinni a pusztulást, a semmit, a kerttelenséget! Hetekig bénán bámult le a Szarvas térre (végig így nevezte, még Szebeny Antal tér korában is), Bella meg az asszony betegágyát őrizte. Nagy nehezen kapott rá újra az ember, hogy pórázon megint sétálni vigye a tacskót. Amint életkedve mégis visszatért. Eleinte délutánonként mentek sétálni, mint régen. Aztán egyszerre délelőtt is rákaptak a járkálásra. A változás, a gyűlöletből a megszokásba s tovább, olyan lassú átmenettel történt, hogy az asszony jóformán észre sem vette. Igazában csak a kétszeri sétálásokra figyelt fel. — Elég annak egyszer is napjában — nem szerette a magányt. — Ne irigyeld tőle — csitította férje. Még az ostrom előtt megfigyelték, hogy félévenként nagyon nyugtalanná válik Bella. Az asszony úgy vélte, párt kellene keresni számára. Alajos fülének felháborító volt a gondolat: nem akart mocskot a lakásban. A lakás! Isten megóvta a kertészlakot a falon bévül, a sok rom között pedig még a kaput is beverte egy akna. Úgy kellett Schwartnernak összebarkácsolnia, nehogy Bella egy szeszélyes, könnyelmű futamodással utcán teremjen. Hosszú téli estéken, míg a főkertész petróleumlámpa mellett a demokratikus lapokat olvasta fennhangon feleségének, meg Jókai összes műveit — Bella ott szunyókált térdén simogató keze alatt, s csak akkor neszelt fel, ha a kéz lapozott. A beteg egyre zsémbesebben figyelte őket: — Hagyd már azt a kutyát, Alajos! — De az ember nem engedte most már a beteghez a szukát, meg is mondta, miért: — Nem szeretném, ha megfertőznéd! Pedig kétséges volt, hogy fertőző-e Schwartnerné baja. Mikor meghalt, a főkertész józan férfiassággal fogadta a változtathatatlan!. Nem sírt, nem jajgatott. Józanul, könnyek nélkül járt el a temetési dolgokban. S alig tért meg a Farkasréti temetőből, vidáman fütyörészett. Meglehet ugyan, hogy a szűkölő eb vigasztalása végett. Történt, még az asszony utolsó napjai egyikén, mikor levegőért sóhajtozott — kinyitotta számára az ablakot, s nyomban elfutott egy csepp vörös borért Alajos a Krisztinába, a Zöldfába, mert azt is kívánt hirtelen a beteg. Alig távozott borért a főkertész, egy csikasz, hadviselt farkaskutya ugrott be a kert felől az ablakon, ki tudja, milyen szél hozta s milyen illat. A nagybeteg elébb majdnem szörnyethalt rémületében, de aztán jót szórakozott a két kutya játékán. Nyilván az utolsó boldog percei voltak ezek. Mert a bor már nem ízlett. Mire Schwartner megérkezett, Bella már az ágy alatt kuksolt, vénkisasszonyos bűntudattal. Az asszony fájdalmas arcán halvány gúny ráncolódott, nem árulták el a látogatót. Felesége halála után még jobban vigyázott Bellára a főkertész. S úgy másfél hónap múltán nagyon meglepődött Bella gömbölyödése láttán. Napokig ki sem mozdultak a házból a megdöbbenés miatt. Az éhség mégis kihajszolta vásárolni aztán. Előbb a kutya nélkül, majd vállalva az emberekkel való nyílt szembenézést — Bellával. Sőt, azt is megtette, amit soha addig, a Várkert-kioszk felé sétált, ott leült egy vaslábú asztalhoz, rendelt Bellának is egy pár virslit, s a pincéreknek hosszan magyarázta a hajdani szakértői véleményt: „A homlokdudor tipikus, az orrcsúcs keskeny, jól formázott, összes szervei jól fejlettek, nyaka izmos, hátvonala gyengén ívelt..." A pincérek fejüket csóválták. Fiadzás után Schwartner repesett. Bella négy kölyköt vetett. Korcsok voltak az istenadták, de kedvesek, vaksik, s Alajos furcsállotta volna, ha másként sikerülnek. Finom táplálékkal tömte az anyát, ott tüsténkedett körülötte, vendégeket hívott látására, második ifjúságát élte. Két héttel a boldog nap után kivitte a napfényre a nyiladozó szemű jószágocskákat s Bellát az ágyból, s nagy örömében megfeledkezett minden eddigi szokásokról és rendszabályokról. Egész nap hancúroztak. Akkor eszébe jutott Alajosnak, hogy mindjárt öt óra, a tejcsarnok bezár. S egy üveggel lefutott a térre. Nem feledkezett meg Belláról, de a kicsinyeket bízta rá. A szuka azonban néhány perc múlva szűkölve gazdája után futott, s egyenest a Döbrentei tér felől közeledő ötvenhármas villamos kerekei alá. Mert akkor még arra járt az ötvenhármas. Jött vissza a tejjel Schwartner hamarosan, látta a csődületet, nem ment oda, sietett hazafelé, de odahívták. Elájult. Felélesztették. Zokogva a véres testre borult, majd karjában vitte fel az élettelen kutya-anyát, akinek teje s vére egybefolyt. Felnőttek és gyermekek álltak késő estig a Ferdinándkapuban, s nézték ezt az iszonyú fájdalmat. — Édeseim — borult a kicsinyekre az ember. Ezzel a hírrel oszlott a nép. Schwartner csak másnap temette el Bellát. S nagy bánatában csak harmadnap jutott eszébe, hogy a kicsiknek még nem adott nevet. Megkeresztelte őket, mégpedig elég tiszteletlen nevekkel. Az ebecskék szűköltek, nyüszítettek: — Csak sírjatok — biztatta őket az ember —, van okotok sírni. Csakhogy a kutyák éheztek. Kettő meg is halt még azon a héten, kettőt azonban, észbe kapva, serdülésig felnevelt Alajos. Nagy kötelességtudattal s állandó emlékezések között. Ragaszkodtak hozzá, de nem hálálták meg eléggé gondosságát. A kis könnyelmű szukát, akit Augusztának keresztelt, ellopta valaki, még azon az őszön. Albrecht pedig, a kiskanyi az első tavaszi napok egyikén csatangolt el a háztól, ki a nyitva felejtett Ferdinánd-kapun, hogy soha többé ne térjen vissza. Nem is élte sokkal túl a sorozatos csapásokat szegény főkertész, s vele a monarchia két utolsó korszakának hiteles szavú tanúja szállt a sírba. 40