Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Veress Miklós: Versek

LEGSZŰKEBB HAZAM ÓVÁROSOM Talán a karácsonyfa volt az oka, 1944 Szentestéjén, hogy Budapestről embernövésnyi időre visszatértem szülőföldemre, ahonnét aztán máshová is sodródtam: a Drávától a Tiszáig. Az a karácsonyfa kétméteres volt, és tündökölt, ahogy később a család mesélte, egészen addig, amíg a pesti, belvárosi házra oda nem hívogatta a bombát. Aztán: homályos kisdedemlékek, álomban szinte: valami szűkülő vészkijárat, melynek végén a levegő vár, szüleim válása után az Alagút. Tíz évvel későbbi áhítat: apám mutogatja pesti színházi múltjának emlékeit, amikor még játszott a Gyurkovits-lányokban, de közben dombok, erdők, rinyás Barcs nyúlpaprikásos Nagyszakácsi, kastélyos-tavas Alsóbogát, virágos Kaposvár. Csak a slágerek közben: „Budapest, Budapest, te csodás... Kigyúlt a fény az újjáépült Lánchídon" — énekelte édesanyám a Belcsapusztára vezető búzamezőben, kilométernyire a félkarú Dráva-hídtól. Később elsomogytalanodás, aztán rastignackodás: „Ha neked ez nem elég, amennyit Szegeden érsz, keress magadnak egy másik várost" — visszhangzik újdondászkollégám mondata 1974-ből. Találtam. Évekig éltem Pesterzsébeten, a Kende Kanuth utca sarkán, néhány lépésre a Kakukktól s ugyanennyire a Tátra téri piactól, ahol frissen vásárolt bicskával olykor egymás hasát gombolták ki a Brechtet sem ismerő bicskaiparcik. Közben: Széchenyi utca 1. — az És — Nimród lapul a közelben, hogy pohárvégre kapja a poétákat és barátaikat: a feledhetetlen Nagy László és Kormos István bölcs tréfái, ifjoncok által az első mozgóvilágszám szütyőmből való ellopatása — Böszörményi úton a szerkesztőség, amelyből a fiatal poétákkal a tiktakkoló presszóba szorul az ember. Később: Bertalan Lajos utca és szentbertalanéje főszerkesztőségemnek. Tehát: már az igazi férfikor határán. Édesapám lakása — aztán —, ez az Ajtósi-Dürer sor—Dózsa György úti sarok, Fásköröstül, Garai-terestül. Ahol, ha — hajnali részegség, a VII. kerületi oldalt nézed, már-már kibújnak szürke bábjukból a pillangó-házak, de csak látszatilag: bévül változatlanok. A zuglói oldalon — szemben Csikágóval —, ahol lakom, használhatatlant magas, kettébevágandó úrilakások. Az író beköltözik a cselédszobába, hogy írógépétől visszhangozzon az udvar. Itt díszfelvonuláskor az ajtótokok mellől hullik a vakolat, a bronzkaput nem lehet zárni: gyerekkéz, asszonykéz nem elég hozzá. Közben: Moszkva, Havanna, Szófia, Prága, Amszterdam, Helsinki, Madrid — de a tavaszi hazatérés: a hársillatú Városliget. Kutyasétáltatás, bírságolások, rigófüttyök, letört orrú szobrok. Királydombi dáridók — álmodból is fölpattansz a Himnuszra —, s közben vizslámmal óvatosan kikerüljük a június füvében hentergőket, szeretkezőket és szipósokat. Pósa Lajos, Füst Milán, Benedek Elek — és Fűit. Mármost: néha hegyek, Buda. Olykor: templomok, puccos vagy avantgárd galériák. Presszók, hivatalok, szerkesztőségek. Szemközt az ide nem látható várral — váram: az otthonom. Négyemeletes bérház, egy ráhúzott ötödikkel, mindég zajos és piszkos, a liftet is minek cserélik. Ruhakölcsönző is van benne, gyógyszertár is, trafik, satöbbi. Arréb a ruhatisztító, a közért, balra a piac, jobbra a Műcsarnok. Szerencsés ember vagyok: a Királydombban a somogyi halmokat látom, a ligetben gyertyázó gesztenyékben a hajdani barcsiakat, kaposváriakat. Nékem a Duna most a Drávám, a Rákos a rinyám vagy kaposom. Hazaérkeztem: világvárosi polgárként Budapestre, Somogyország óvárosába. Talán a karácsonyfa volt az oka. / Éjszakai őrjárat A Dózsa György úti plakát szelekbe tüzet integet s mímelve jobbágy-ingeket fölcsattogja az éjszakát Vagy vászon amit ellopott még Amszterdámból a szemem — plakát a zászló: úgy hiszem a história ellobog Ágyat vetek betűt vetek és cigarettám izzik át a festékromlásos sötéten Lándzsák? Kaszák? Kisértetek vonulnak: hangjuk voltaképpen a részeg utcai plakát Antistrófa Az utcáról a fény besüt és megvilágít mindenütt hol nem csókoltalak soha s hol ott van még testem nyoma így ringatsz el s elképzelem soványmagam húszévesen hogy írógépem csépelem de számban már a véríz te meg srácokat szédítsz vasakat cipelsz Csepelen és álmodom hogy hazatérsz s kivirágozza arcomat szuterénfalon a penész így látsz meg engem mialatt én is meglátom kézbe csorgó tüdővéremben arcodat Most már csak Hinni volna jó hogy mindez egy dimenzió s akácillatban vagy falakban de együtt éltünk öntudatlan már eddig is Iló 36