Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - Müller Tibor: A humorista későn érő gyümölcs

FŐVÁROSI EMBEREK SZILÁGYI GYÖRGY A HUMORISTA későn érő gyümölcs Amikor megjelent a Hanyas vagy? — mindenki huszonnyolcban szeretett volna születni. Mert a történelemnek még ezt az úthenger-erőszakosságát is vonzóvá tudta tenni az együvétartozás páratlan remekével. Ó a humor lírikusa, a szomorúság vidám dalnoka. Ő, a huszadik század egyetemi tanára, a naprakész politikus, a tegnapba révedő nosztalgiázó, hivatásos Szilágyi György. Korán kel, ezer apró szokás, kényszerű kör, bejárt útvonal rabja. Szabad ember. A budapestiek számára kötelező olvasmány. Apesti Csikágóban születtem, mégis zuglóinak vallom magam. Hatéves koromban, 1934 nyarán, kiköltöztünk az akkor még külvárosnak számító Zuglóba, ott töltöttem gyermekéveimet és ifjúságomat. Édesapám és édesanyám születésem után elváltak, én anyámmal és nagyszüleimmel maradtam. Nagyapám valamikor órásmester volt, de a szakmából kiöregedett, megélhetésünk egyetlen forrása anyám keze munkája volt. Anyám varrt, kézimunkázott vagy műselyem harisnyák leszaladt szemeit szedegette. Az aprócska helyiség, ahol gyökeret vertünk, lakás és műhely is volt, hiszen egy időben gombáthúzással is próbálkoztunk, de a részletre vásárolt présből még az első havi részletet sem sikerült „kipréselni". Később kilós mosást vállaltunk. A batyuba kötött szennyes fehérneműt nagyapámmal behordtuk az Imperiál Gőzmosodába, ahonnan tisztán, kivasalva érkezett vissza hozzánk, mi pedig néhány fillér jutalékot kaptunk a közvetítésért. Hát... hallottam már ennél jobb üzletről is! Ha visszagondolok, fullasztóan forró nyarakra és kegyetlenül hideg telekre emlékszem. Nyáron a „lakás" tüzes katlanná változott. Télen lefekvés előtt éjszakára mindig felöltöztettek. Reggelre a víz fenékig megfagyott a vödörben, a szél az ajtó repedésein át behordta a havat a padlóra, a falon reggelre csillogó jégkristályok képződtek. A vízcsap az udvaron volt. Máglyát raktunk köréje, hogy leolvasszuk róla a fagy bilincseit. Petróleumlámpával világítottunk, petroforon főztünk, citrom helyett borkövet tettünk a teába. Élénk fantáziával megáldott vagy megvert, álmodozó gyerek voltam. Képes voltam órákig hanyattfekve bámulni, hogy milyen fantasztikus ábrákat rajzolnak a felhők. Gyakran bemásztam a Brichta-ház üzemudvarára. Vonzott a rengeteg látnivaló: kazánház, kocsifészer, istálló, raktár, szénapadlás. Kalandoztam a deszka- és gerendahegyek sikátoraiban, belopóztam a gyalupadokkal és fűrészgépekkel felszerelt műhelycsarnokba. Vasárnaponként bandákba verődve, mezítláb csatangoltunk a földes utcákon, kavicsot hajigáltunk a Rákospatakba, vagy a Miskolci utcai Békás-tó partján hallgattuk a kuruttykórust. Ha megéheztünk, kihúztunk néhány sárgarépát vagy karalábét a vasúti sínek mentén elterülő bolgárkertészet zöldellő ágyásaiból. Hazafelé mindig megálltunk a vámház melletti kútnál, ahol mogorva fuvarosok csutakolták lovaikat, és lemostuk magunkról a koszt. A mozi jelentette számomra a szórakozás csúcsát. A kültelken akkor harminc fillérbe került a legolcsóbb jegy. A Széchenyi volt a törzshelyünk — Pestújhely határán állt —, a környék lakói egyszerűen Szecskának becézték. A Szecskában töltöttem ifjúságomat. Igen. Én még láttam gőzöst, tehenet, lócitromot. Láttam, amikor a 67-es megállt, és megvárta, míg áthajtották előtte a nyájat. Pesti létemre 1949-ben ismertem meg a villanyvilágítást. Huszonegy éves koromig petró fénye mellett olvastam világirodalmat, magyar irodalmat, és remekművet, ponyvát, újságokat, behúzódva egy sarokba, a saját képzeletemből mintázva meg élményeim valóságát. — Egyszer valaki leírta önről, hogy Budapest tantárgyból katedrát kaphatna. — Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de órákig tudnék beszélni a két világháború közötti fővárosról. Az egyetemi tanári címet azonban meg kell osztanom legalább Rapcsányi Lászlóval és Körmendi Lászlóval, akikkel együtt töretlenül kutatjuk a város múltját, és ehhez, most már, szerencsére, a légkör is megfelelő. És csak azért nem utasítom vissza a kitüntető címet, mert reggelente gyakran összejövünk a Rádió pagodájában, beszélgetünk, felidézünk régi történeteket, s ennek olykor szép számú hallgatósága is támad, és ki tudja, miért, ezt a kompániát tanszéknek nevezték el a kívülállók. Van egy társaság, csupa nyolcvan körüli kolléga, ahol én még mindig sihedernek számítok, s mit mondjak, ma is érnek meglepetések. Jó eredetiben hallani — a tegnapot. Szívesen megosztanánk az élményeinket, tapasztalatainkat kollégákkal is, de nemigen ostromolnak érte. — Azt jelenti mindez, hogy ön a múltban él? — Választani kell. Nézze meg a könyvtáramat. Alig talál mai irodalmat. Az ember valamiben „kénytelen" lemaradni. Én a múlt restanciáját igyekszem csökkenteni. Ha választanom kell egy kortárs próza és egy századfordulós kalendárium között, nagy összegű fogadást köthet az utóbbira. Biztos tipp. Nyugtalanító világban élünk, és én megpihenni a 19. századba megyek. Egy lassúbb kor, tempósabb életvitel, megfontoltabb cselekvés az ideálom. Nem szeretek sietni, kapkodni. — Egy kissé konzervatív ember. — Nem szégyellem. Nagyon ragaszkodom tárgyakhoz, emlékekhez. És emberekhez is. Kórosan fegyelmezett, pedáns, pontos vagyok. Ezek, mit tagadjam, nem korszerű tulajdonságok. És van még egy hibám: nem szeretem a vadonatúj dolgokat. Nagyon be kell válniuk, hogy megbarátkozzam velük. — Valami zavar. Fél órája beszélgetünk, s eddig még szemernyi derű, vidámság nem csillant föl. Márpedig engem joggal megköveznek az olvasók, ha a Szilágyi Györggyel készült interjú ilyen mederben halad tovább. 19