Budapest, 1987. (25. évfolyam)
9. szám szeptember - Szále László: Csillagok, csillagok...
HÁBORGÁSAIM CSILLAGOK, CSILLAGOK... A hajlott hátú ember egészen másféle várost lát, mint a délceg. Aki fölszegett fejjel jár, magas házakat lát, sok ablakot, homlokzati ornamentikát, változatos tetőket, tornyokat, kéményeket, zöld fákat és kék eget. A maga elé néző csak földszintes várost lát, kapualjakat, kirakatokat, járókelőket, zajos villamosokat és büdös autókat. Én többnyire lehajtott fejjel járok, ezért aztán, ha olykor fölnézek a város tetejére, gyakorta meglepődöm. Nem azon, hogy Budapestnek hovatovább már nincsenek éles kontúrjai, a tájban álló hegyeket, épületeket szinte mindig opálos felhő takarja, a levegő talán már sosem tud olyan tiszta lenni, hogy élőben képeslap-minőségben láthassuk a Várat, a Tabánt, a Lánchidat. Nem, ez már nem meglepetés, ez szomorú tény. Persze ebben az opálos fényben is sok szépet látni. Például a századvégi, századeleji tucat-bérkaszárnyák szépségét. Az egyhangú, sivár panelházak felől visszanézve valahogy megszépültek a Körút, a Rákóczi út eklektikus, szecessziós, neoreneszánsz épületei. A keskeny utcákat csak azért nem sorolom, mert ott fölnézni is alig lehet — meg aztán ott még nem öltöztette a házakat új (régi) ruhába a sortatarozás. Ha még följebb nézünk, akkor láthatjuk meg egyes kitüntetett épületeken azt a tárgyat, amiért voltaképpen tollat vettem a kezembe. A szocialista világrendszer egyik legegyetemesebb jelképére gondolok: a vörös csillagra. Először a negyvenes évek végén kapott városképi szerepet, az ötvenes években ott „dölyfölt" nemcsak a keleti égen, hanem minden gyár, tanácsháza, pártszékház, intézmény tetején. Este kivilágították, s meleg vörös fényét sugározta szerteszét a szebb jövőben bízó emberekre. A vörös csillag gyönyörű jelkép, és a legkevésbé sem tehet az ötvenes évekről, mint ahogy arról sem, hogy nekem nem nagyon tetszett ott fönn az épületek tetején. Nem ideológiai, hanem építészeti okokból. Majdnem mindig az volt az elképzelésem, hogy a csillag elhelyezése építészeti szempontból nincs megkomponálva. Általában ormótlan vasszerkezetekkel volt felszerelve az épület tetejére, mely idegen volt a háztól és a csillagtól egyaránt. A csillagok se voltak különösebben szépek, fémkeretbe volt bevágva az ötágú vörös üveg, este, ha meggyújtották, átlátszott rajta a villanykörte. A jelképeket az emberek mindig nagy becsben tartották. Egy művészettörténész bizonyára el tudná magyarázni, hogyan alakult ki a templomtorony és a kereszt építészetileg tökéletes egységet alkotó formája. A csillagok elhelyezésénél ilyen törekvést nemigen tapasztaltam. Azért használok folyton múlt időt, mert a helyzet mára egészen sajátos módon kezd átalakulni. Ady Endre azt írta a csillagok csillagáról: ,,Sohse hull le a vörös csillag: / Nap, Hold, Vénusz lehullott régen / S ő dölyföl a keleti égen." Mindig ezek a sorok jutnak eszembe, ha külvárosi gyárépületeken vagy szerte az országban — kultúrházak tetején, állami gazdasági székházakon stb. •— rozsdás traverzeken lógó, tört üvegű vagy éppen rózsaszínre fakult vörös csillagokat látok. Villanyégő rég nincs bennük, kilógó szalmaszálak jelzik, hogy madár költözött a helyére, de az is lehet, hogy már az is régen tovaszállt. Az eszme él, az alapjain fölépült világrendszer erősebb, mint amit a költő legmerészebb álmaiben elképzelhetett, a vörös csillag, lám, mégis lehullhat. No, nem a jelkép, hanem az igazi, a piros üveg vaskeretben, vagy ahogy Kosztolányi mondaná, nem a zászló, hanem a bot és a vászon. Mi lehet ennek a jelenségnek az oka? Miért van annyi elhanyagolt, rozsdás, kifakult, tört üvegú vörös csillag épületeinken? Megkopott volna maga a jelkép? Bizonyára kisebb a jelentősége hétköznapibb, gyakorlatiasabb világunkban, mint a hőskorban volt. Keveset emlegetjük, kevesebbet használjuk — talán azért is, hogy ne kopjon tovább a fénye, tartalma az unos-untalan használatban. De azért továbbra is ott van a címerünkben, pénzeinken, Országházunk tetején — ez talán az egyetlen, ahol esztétikailag is kifogástalan az elhelyezése —, hirdetve, hogy a vörös csillaghoz való viszonyunk lényegében semmit sem változott. A lényeg számomra egyáltalán nem az, hogy melyik középületünkön van vörös csillag és melyiken nincs. Én pusztán arra keresem a választ, hogy ahol van, ott miért nincs. Hogy ahol van, ott miért nem tartják rendben, miért nem gondozzák rangjához, jelentéséhez méltóan? Attól tartok, föl sem tudjuk mérni, milyen hatása, milyen sugallata van egy csúnya, rozsdás, elhanyagolt jelképnek. Mi jut eszükbe a járókelőknek, ha felszegik a fejüket, s még inkább: mit gondolnak róla a fiatalok. Nem akarok találgatni. Azt azonban sejteni vélem, hogyan is alakult ki a jelenlegi helyzet. Az ideológia, a jelszavak és jelképek túlburjánzása mindenkiben csömört keltett. 1956 után az új politika igyekezett ökonomikusabban, visszafogottabban, célszerűbben használni őket — mindent a maga helyén, idejében és szerepének megfelelően —, hogy eszmei és érzelmi tartalmukat visszanyerhessék az emberek körében. Gondolom, ettől kezdve nem volt kötelező az új gyárépület, munkásotthon stb. homlokára kiszögezni a vörös csillagot, mint ahogy nyilván a meglévőket sem kellett eltávolítani. Ezek egy része azonban a korszerű ízlésnek már nem megfelelő, ormótlan tákolmány volt, amelyhez azonban — mégiscsak egy alapvető jelképről van szó — senki sem mert hozzányúlni. így aztán most egyes középületeken van vörös csillag, míg más középületeken nincs. Nem hiszem, hogy volna ember, aki rendszert tudna felfedezni benne, melyiken miért van, és melyiken miért nincs. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy ahol van, ott alighanem azért van, mert valamikor odatették. A fölújítására, átépítésére, korszerűsítésére nem gondol senki, a leszerelésére pedig aligha tenne bárki is javaslatot. Meglehetősen furcsa lenne, ha — mondjuk — egy igazgató fölállna az értekezleten, és azt mondaná: Elvtársak, a termékszerkezet-váltás problémái után most térjünk át az irodaház tetején lévő vörös csillag rekonstrukciójára. De az a bizalmi sem keltene kisebb feltűnést, aki azt követelné, szereljék le a csillagot, a galambok majd máshol raknak fészket maguknak. Azt hiszem, valahogy úgy vagyunk ezekkel a jobb sorsra érdemes jelképekkel, mint az indiaiak a szent tehenekkel. Enni nem adnak nekik, a tisztelet azonban nem engedi, hogy levágják őket. Attól félek, még az sem ildomos, hogy szóba hozom a vörös csillagok sorsát. A szemérmes, tapintatos hallgatás volna a célravezetőbb? Nem tudom, hány vörös csillag van a budapesti középületek tetején, azt sem, hány világít vörös fénnyel, hány rózsaszínnel, s hány van, amelyik egyáltalán nem világít. Csak azt tudom, hogy ezek is hozzátartoznak a szocialista Budapest arculatához — és nem csupán esztétikai szempontból. Akkor pedig az állapotuk sem lehet közömbös számunkra. Szerintem nem kellene szégyellni sem a lebontásukat, sem a felújításukat. De azt nem érdemlik, hogy így kelljen látnunk őket. Vagy pedig járjunk lesütött szemmel... SZÁLÉ LÁSZLÓ 13