Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Lázár Ervin: A Családfő

LEGSZŰKEBB HAZÁM bombardont fújta a zenekarban. Lapos homloka volt Lófejnek, szabálytalan, szögletes álla, vastag ajka fölött ritkás, fekete szőrszálak meredeztek. A szeme kicsi volt, mélyenülő. Halál sem volt szép, bár Halál egészen más volt, mint Lófej. Nagyon magas fiú volt, egy fejjel nyúlt ki a többiek közül, ha beszélt, az orrán bukdácsoltak ki a hol mélyen, hol magasan fuvolázó hangok. És nagyon sovány is volt, észveszejtően sovány, minden ízében ellentéte a mély hangú, jóindulatú és bután kerek nagydobnak, amit a zenekarban püfölt. Veréb azt is megfigyelte, hogy Halál néha álmataggá válik. Ilyenkor úgy ballagott a tér összetiport füvén, mintha a lába nem is érintené a földet. Látszott rajta, sehová se akar menni, semmi célja sincs, csak éppen megindult, mert menni szottyant kedve, az ember sohasem tudhatta, a következő pillanatban melyik irányba lép. Néha futballozás közben is rájött, a többiek ordítoztak neki: „Halál, menj rá!" De Halál álmatagul lépkedett, legtöbbször nem is abba az irányba, amerre az ellenfél kergette a labdát. A zenekar egy csenevész akác mellé rakta a hangszereit, s az árva zeneszerszámok mellett egyszál magában ott ült a Családfő. Mintha nem is javítósokra felügyelne, mintha csak azért volna itt, hogy a hangszerekre vigyázzon. Veréb lopva figyelte a Családfő arcát, a kegyetlenség nyomait kereste rajta. De a Családfő arcáról csak nagy fáradtság tükröződött, mintha rég feladta volna a reményt, hogy ezekből az egyenruhás gyerekekből valaha is rendes embert faragjon. Botos Sanyi Lófejék mellé igyekezett, öten vagy hatan álltak a tér szélén egy téglarakás mellett. Lófej lehúzta a bakancsát, a kapcáját igazgatta. Halál valamit magyarázott nekik, Bandita leheveredett a földre. — Szevasztok — mondta örömmel Botos Sanyi. — Ez ki? — biccentett Veréb felé Halál. — A barátom — mondta Botos, és Veréb vállára tette a kezét. Veréb Banditát nézte, igyekezett megkeresni a tekintetét, de Bandita unottan maga elé bámult. Talán nem akar megismerni, fél, hogy beárulom a szökés miatt, gondolta Veréb. — Bandita, ne dögölj a földre, hideg van már — mondta Halál. — A jóságos őrangyal — röhögött szemtelenül Bandita, de azért felállt. Közben Verébre nézett, és odaköszönt neki. Veréb nagyon boldog lett, Banditához lépett. — Nem késtél el? — Mikor? — Akkor este. — Nem — mondta Bandita és azonnal a többiekhez fordult. — Focizunk? Bandita és egy Kobak nevű fiú választottak. Ők voltak a kapusok. Bandita dugott. Kobak rávágott a bal öklére. Bandita vigyorgott, mutatta a bal tenyerét. Nem volt benne semmi. — Mutasd a másikat is — mondta Kobak. — Mit mutogassam, nem találtál, és kész! — Mutasd, mert kapsz egyet a pofádba! — Na, mutasd csak — mondta Halál. — Nincs benne semmi — mondta furcsa fintorral Bandita. — Akkor én választok — mondta sietve Kobak. — Halálék! Az volt a szokás, hogy elsőre mindig két embert választottak, mert Halál és Lófej csak együtt játszottak, egymás ellen soha. Amikor végeztek a választással Veréb odament Banditához. — Miért csaltál? Bandita rávigyorgott, még mindig ökölbe szorított jobb kezét fölemelte, kinyitotta a tenyerét. Benne volt a kavics. Veréb mondani akarta, hogy de hiszen nem csalt, de Halál odaszólt neki meg Botosnak: — Ti is beszállhattok. Halálék Botost választották, Veréb Banditáéknak jutott. — Tudsz ballal? — kérdezte Bandita. — Csak jobbal — mondta Veréb. — Nem baj, állj a balszélre. Nem nagyon kapott labdát, ha csinálni akart valamit, be kellett mennie középre. Ha labdához jutott, sohasem adta el. Egyszer Lófejt is leszerelte. — Ha még egyszer a lábomra lépsz, szétrúglak — mondta neki utána Lófej. Pedig egyáltalán nem lépett a lábára. Hatos volt a meccs, fordulás után Verébék a város felé eső kapura játszottak. Ezért vette észre hamar azt a macska formájú embert, aki a Gáz utca felől közeledett. — A szentségit — mondta Bandita. — Mi van? — kérdezte Veréb. Bandita nem válaszolt, odaszaladt a Családfőhöz, vigyázzba vágta magát. — Családfő, kérem, itt van az apám — mondta. A Családfő lefújta a meccset. A macska formájú akkor már odaért hozzájuk, kezet fogott a Családfővel, felemelt kézzel intett a fiúknak. — Üdvözlöm a tisztelt társulatot — mondta, s biztosan azt várta, mindenki elájul a gyönyörűségtől, hogy ő milyen jópofa. Bandita még mindig vigyázzban állt. — Egy órára elviném a kölyköt — mondta Bandita apja. A Családfő Banditára nézett — most egyáltalán nem volt fáradt az arca. Várt. — Még nincs befejezve a meccs — mondta Bandita. — Mi az, hogy nincs befejezve, te taknyos — mondta a macskaforma, és lépett egyet Bandita felé. A Családfő egy aprót mozdult — alig észrevehetőt —, és a kezét Bandita vállára tette. — Várja meg a meccs végét, ha van ideje — mondta. Bandita visszaszáguldott a kapuba. A macskaforma férfi görbe mosollyal odafordult a Családfőhöz. — Csak keményen fogni, nem kell tőle sajnálni egy-két pofont. — Nem szoktunk verekedni — mondta a Családfő és visszament a hangszerekhez. Nekiálltak újra focizni. Bandita apja egy darabig ott ácsorgott a pálya szélén, néha be is kiabált, de a javítósok ügyet sem vetettek rá. Aztán, amikor legközelebb a pálya szélére pillantott, Bandita apja már nem volt ott. Veréb hátraódalgott a kapuig, megállt Bandita mellett, remegő hangon kérdezte: — Ez volt az apád? — Ez — mondta Bandita, aztán mindjárt vadul felordított. — Nem ér, ideáll a pofámba! Családfő, kérem, rááll a kapusra! A Családfő szigorúan megszólalt. — Ne állj a kapusra, fiam! De hiszen vele vagyok, akarta mondani Veréb, de nem szólt semmit, mert a Családfő arcára nézett, s látta rajta, ő is tudja, hogy Banditával van.