Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: Pest-budai városképek, 1800-1870

jól kivehető, hogy Buda-Újlak-Óbuda már egybefüggő sávot alkot. A Dunán még mindig sok a vízimalom, de a Lipótvárosban egyre több a gyárkémény is. Budát kisvárosként érzékeljük, hiszen a Krisztinaváros szélső házai elvesznek a dombok alatt, a Víziváros szinte a hegyoldalhoz lapul. Pest viszont láthatóan dinamikusan növekszik. Míg a jobb parton az a feltűnő, hogy néhány három-négy emeletes ház magasodik ki az alacsonyabbak közül, addig Pesten a Belvárosi-plébániatemplom körüli régi házacskák vonzzák magukhoz a pillantást különösségükkel. Az itteni zegzugos utcákon, kacska tereken át áramlik a tömeg a folyó partjára, hogy végigsétáljon a Duna-korzón. Arccal a Duna felé — mintha ez lenne a jelszó; persze ki is csodálná, hogy büszkék voltak az új, fényes palotákra. zó feliratokkal ellátott képén, amelyen azonban legalább akkora szerepet kapnak a ragyogó klasszicista paloták, mind a gyász általános érzése, amelyről a lassan vonuló menet beszél. A kiállítás — az évszámokból már nyilván kiderült — többet ad, mint amennyit ígér. Jelzi a városkép későbbi változásait is, egyben pedig azt a folyamatot, amely a festészeten belül lejátszódott. A múlt század végére egyre kevésbé fontos a topográfiai, városképi hűség és egyre inkább az újszerű festői mondandó válik meghatározóvá. Mednyánszky említett képe mellett Magyar-Mannheimer Párizsi-udvart ábrázoló műve beszél erről meggyőzően. Minden a helyén van, fönt vannak a feliratok is, de minden egy picit elmosódott, egy picit vibráló. Ez a kor már végérvényesen a fénykép kora. A fényé, a lencséé, a fényérzékeny anyagé, Üt Varsányi János: A Magyar Középponti Vasút 1846-ban. Pest- Vác vasútvonal megnyitása (Kőnyomat) A jó kilátást nyújtó pontok után a festők, rajzolók is közelebb mentek az élethez — s valószínű, hogy közben a sokat emlegetett kávéházak valamelyikébe is betértek. Képek a hajóhídról Pest és Buda felől, az egykori Prímás-ház, a régi Párizsi-udvar, Nagymező utca, Calvin tér, Szentháromság tér s kijjebb: az újpesti hajógyár, vagy éppen Lötz Károly zsánerképe a rákospalotai hídról... Hosszú listát tenne ki, ha a grafikákon megörökített részleteket mind fel kívánnánk sorolni, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a műfaj természetéből adódóan, a sajtóban megjelent lapok természetesen gyorsan reagáltak a fontos eseményekre. Az 1838-as nagy árvíz, az új technikai lehetőség, a vasút, a Lánchíd építése, az 1847-es választási küzdelmek, a forradalom és a szabadságharc eseményei, a Vár ostroma, majd a romos várfal bontása —• megannyi fontos, megörökítésre méltó esemény a grafikus számára. Olykor, persze, a festő számára is, hiszen az árvíz, az ostrom mozzanatai a festményeken is feltűnnek. Georg Nissen 1876-ban Deák Ferenc temetési menetét festette meg nagyméretű, magyaráamelyekkel pontosság dolgában a legnagyszerűbb tehetség sem versenyezhet. Igaz, az idő múlását a fotó hatásának elemzésekor ugyanúgy figyelembe kell vennünk, mint a festménynél, grafikánál. Évszázados távlatból nézve a fotó sem csak dokumentum. Ugyanígy, nagyobb távlatból szemlélve, mondjuk, a grafikát, akkor is hitelesnek érezzük, ha tudjuk, hogy készítője legfeljebb más ábrázolásokról ismerte a várost. Gyakran közöltek régen olyan metszeteket, amelyeknek készítője nem is járt a helyszínen — úgy tűnik, a régieket, jobb híján, ez is kielégítette. Ma pedig, amikor már semmi nincs úgy, ahogyan egykor volt, a valódi és hamis részletekből kirajzolódó egészet keressük, hogy képzeletünkben újrateremtsük az egykori képet, hangulatokat. A Kiscelli Múzeum kiállításán — érzésem szerint — igen jól válogatott kollekció emlékeztet azokra a városokra, amelyek 1800 és 1870 között a mai Budapest helyén álltak. P. SZABÓ ERNŐ 32-