Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Szále László: Az ember tudja, mit csinál?

HÁBORGÁSAIM Az ember tudja, mit csinál? A rakodópart alsó kövén ültem — ó, ha csak dinnyehéj úszott volna. A Duna szürke volt és halott. Folyt, mert mást nem tehetett, de nem mosta a város szennyesét, mert maga volt hatalmas, szennyes áradat, végtelen hosszú moslékos vájú. Nem kívánkoztam bele. Először éreztem, hogy taszít a víz, hogy nem szívesen mosnám meg benne a kezemet, félvén, még piszkosabb lesz. íme, a gyönyörű, a csodálatos Ister, mely évezredeken át vonzotta magához az embereket, és melynek áldásait népek és nemzedékek sokasága élvezte. Pedig madártávlatból nézve semmi sem változott. Éppúgy kanyarog a víz a Várhegy és a Gellért-hegy lábainál, mint ezer éve. A panoráma szebb, mint valaha. Kék Duna? Tán sosem volt kék — legfeljebb a térképen. Szomorúan nézem a nagy folyót, mintha búcsúznék tőle. Hirtelen azt képzelem, hogy ez már nem is a Duna, valami más folyik itt, amiből hiányzik a dunaság minden fontos ismérve. Aztán meg úgy látom, mintha vége lenne a Dunának, mintha most haladna el előttem az utolsó víztömeg. Hosszan nézek utána, míg eltűnik a Szabadság híd mögött. Fölfelé tekintek, nem jön semmi... De hát voltaképpen mire való még a Duna? Hajózni most is lehet rajta. A piszkos víz éppolyan teherbíró, mint a tiszta. Inni ad a városnak továbbra is, igaz, külön — bonyolult és egyre bonyolultabb — iparággá fejlődött a tisztítása, és az is igaz, hogy ennek ellenére a nemrég még első osztályú ívóvíz ma már csak a harmadosztály követelményeinek felel meg. A szomjat oltja ez is. Hajózható, iható és magával viszi türelmesen az ipari és lakossági szennyvizet éppúgy, mint évszázadok óta. Minden olyan, mint régen. Fekete-fehér fotón még a panorámát sem rontja. Miért siratom mégis? És mit siratok belőle? Fickándozó, ízletes halait? Egyébként van még benne hal. Olajos hal. (A hetvenes években már napi 90 tonna olaj szennyezte a Dunát.) Ha hozzászoktunk a vegyszeres krumplihoz, a permetes gyümölcshöz... A szennyes vízben úszkáló hal is csak olyan, mintha bepermetezték volna. Az is csak megszokás, hogy a vízben a hátát szeretjük nézni, nem a hasát. Vagy sajnáljam végleg kipusztult élőlényeit? A pusztulok helyébe újak jönnek. Nem mindegy? A rák csak a tiszta vizet szereti, az algának viszont éppen a nitrátos a kedvence. Alkalmazkodni kell. Az ember alkalmazkodóképessége legendás. Leigázza a természetet, tönkreteszi a környezetét, de hozzon létre bármilyen embertelen körülményeket, abban is megél, ahhoz is képes alkalmazkodni. Hogy akkor mi végre az átalakítás, miért nem alkalmazkodik a meglevőhöz — ne kérdezzük. Az ember, állítólag, tudja, mit csinál. Az esztergomi vízügyi múzeumban négy lezárt üvegecske áll egymás mellett a polcon. Duna-víz van mindegyikben. Egy vízminta a század elejéről, aztán — ha jól emlékszem — úgy húsz évenként újabb. Az első kristálytiszta és iható, a második már nem, de fürödni lehetett benne, a harmadik se ivásra, se fürdésre nem való, a negyedik piszkos, zavaros, tán nem is víz. Négy apró, néma üvegben egy folyó drámája. A Tragédia falanszter színe jutott eszembe, ahol rég kihalt állatokat és növényeket mutat a szenvtelen tudós a megrendült Ádámnak. Kutya? Rózsa? Madách még nem sejtette, hogy a tiszta víz is múzeumi tárgy lesz egykoron. Lehet, hogy az ötvenes években már nem lett volna szabad inni a Dunából, de olyan tisztának látjuk, hogy nem tudjuk megállni, meg aztán a ráckevei halászok is onnan merítettek a bográcsba, amikor halászléfőzéshez készülődtek. Fürödni máig fürdünk benne, de már csak úgy esik jól, ha behunyjuk a szemünket, és nem gondolunk a következményekkel. Nem volna jó, ha ezt is föl kéne adni a Duna örömeiből. Nincs már türelmem fölsorolni a vizet mérge/o mosóporok, műtrágyák, vegyi gyárak, hőerőművek serénykedését és ezek hatásait. Reménytelennek és haszontalannak vélem a felelősök ostorozását is. A problémák túlnőttek rajtunk. Istenem, ha meggondolom, hogy milyen problémáik voltak a Dunával 13. századi eleinknek. A halászati jog az óbudai káptalané volt. Vízimalmokat viszont a budavári polgárok is állíthattak. Zolnay Lászlónál olvasom, hogy az óbudai káptalan az esztergomi tartományi zsinaton bevádolja a budai polgárokat, mert azok — úgymond — vízimalmaikkal elzavarják az óbudai atyák böjtjéhez kellő halakat. Hát nem csodálatos? Hogy valaha rengeteg hal volt a Dunában, azt a sok krónikás mellett bizonyítja Galeotto szellemes, erre utaló megjegyzése: „Itt nem lenne istencsapás a böjt. Lakoma lenne még az örökké való böjt is!" A középkori ember szerint hét áldása volt a Dunának. IV. Béla az „ellenállás vizének" nevezte, hisz majd egy évre megállította a tatárokat, védve a Dunántúlt. Négyszáz évvel később egy török költő az „élet vizének" mondta. Vajon most minek nevezhetnénk? És hány maradt a hét áldásból? Ülök a rakparton, és nézem a végtelen türelmű Dunát. Eddig mindent elviselt. Vagy mégsem? Lehet, hogy az árvizek az ő lázadásai, amikor betelik a pohár, amikor el akarja pusztítani leigázóját, kihasználóját? De hiszen akkor évente kellene föllázadnia! Ám a Duna hallgatag és kiismerhetetlen. Csupa paradoxon: elválasztja egymástól Pestet és Budát meg össze is köti. Ivóvizet ad, de szennyvizet is visz. Hosszában a legolcsóbb közlekedési út, keresztben a legdrágább, mert hidakat kell építeni rá. Autóáradat torlódik valamennyi hídon. Sűrű kékesfekete füst száll a vízre és föl az égre. Lassan mindent elborít a szürkeség. Szürke a víz, az ég, a házak, a fák, a madarak. Kevés a híd. Azokból is a javítások miatt egy mindig zárva. Most éppen a Lánchíd. A Duna folyik, és egykedvűen nézi, hogyan birkózik fölötte az ember a maga teremtette káosszal. Újabb hidakat építsen a legforgalmasabb részeken, vagy inkább terelje ki a fővárosból az alföldi-dunántúli forgalmat és a kelet-nyugati nemzetközi útvonalakat? Erőműveket építsen végig a folyón, hogy sok-sok villanyárama legyen, melynek segítségével világosabban láthatja majd, mit rontott el végérvényesen? Vagy hagyja békén a Dunát, próbáljon kibékülni vele, engesztelje ki, ha már megtisztítani nem tudja. A régi Duna odavan. Vizét „szüretien" nem ihatja többé sem ember, sem állat. A Wasserträgereknek hamar fölkopna az álluk, ha most próbálnák hordóikból, hátiputtonyaikból árulni a Donauwassert a város utcáin. Ámbár, ha akkori vizük volna, lehet, hogy meggazdagodnának. Ki akarna vegyszerszagú, harmadosztályú vizet inni, ha ihatna kristálytiszta, selymes Duna-vizet? Ne nosztalgiázzunk. Ami elmúlt, elmúlt. És az ember nemcsak rombolt, hanem épített is. Méghozzá nagyszerű dolgokat. A középkori ember elámulna rajta, és csodálná kései unokáit. Csak most már végre meg kéne tanulni közlekedni a vízen, s mindig azt mérlegelni: amit megnyerünk a vámon, nem veszítjük-e el a réven. Esetleg kamatostul. SZÁLÉ LÁSZLÓ 27