Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - NAGYVÁROSI ÁRNYAK - Összeállítás a főváros nyári közbiztonságáról

ban. Közülük választottam ki egyet, amelyik az utóbbi időben „terjedőfélben" van, az „Itt a piros, hol a piros" elnevezésű játékot. Vasárnap reggel indultunk útnak az akciócsoport tagjaival. Úticélunk a Dobi István úti autópiac, ahol éppen csúcsforgalom volt. A rendőrök négyes csoportokban járták a területet. Olyan ez mint a horgászat. Ennyi ember között nem könnyű rábukkanni a játékosokra, akik érthetően a zsúfoltságot keresik. — Ott vannak! — szólalt meg mellettem a nyomozó. — Ne nézz oda feltűnően! A domboldalon, a töltésen az a bőrkabátos a figyelő, ő int a lenn játszóknak, hogy mikor tiszta a levegő. Valóban. A férfi felemelte a karját, mutatta: lehet játszani. Majd hirtelen intett: tűnés! Közeledett az egyik nyomozócsoport. Kisvártatva ismét felemelte a karját, arra azonban már nem maradt ideje, hogy újra intsen, a mellettem álló nyomozó előrelendült, s mire a férfi feleszmélt volna, a karján volt a bilincs. Rámoltak volna már a játékosok is, de nem maradt rá idejük. A csoport tagjait elfogták, megbilincselték. Egyikőjük, egy óbudai kisszövetkezet termelésirányító menedzsere mondta: — Én nem figyeltem. A töltésen ültem, amikor megtámadott a rendőr. Nem kényszerülök ilyesmire, van jó állásom, fizetésem. — Mennyit keres? — Tizenöt-, húszezret. — Milyen végzettsége van? — Nyolc általános. Az ügy legnagyobb szépséghibája az volt, hogy a játékosok közül az egyik, egy Lakatos nevezetű nagy nehezen bevallotta: a bőrkabátos máskor is „figyelt" már nekik. A harmadikat, szintén Lakatos nevezetű (nem testvérek), ekkor hozták be vagy harmincadszor a kapitányságra. Neki is rendben voltak a papírjai. — Takarító kisiparosnál dolgozom — mondta. — Mennyit fizet a kisiparosnak az igazolásért? — kérdezte a vizsgálótiszt. — Hova gondol? Semmit. — Mennyi a fizetése? — ...Öt-, hatezer... — Hány napot dolgozik? — Egy napot hetente... — A problémát, a dolog jogi oldala okozza — tette hozzá a vizsgálótiszt. — Akit előállítottunk, az esetek többségében, még az is megússza a büntetést. Ha tetten érjük, s jó esetben tanú is van, szabálysértési eljárásra átadjuk az ügyet a tanácsnak. Ott legfeljebb ötezer forint bírságot szabnak ki. Meg kell mondjam: nevetve, a mellényzsebükből kifizetik, hiszen akad közöttük, aki egy nap 50-60 ezer forintot is megkeres a szerencsejátékkal. A megoldás az lenne, ha kitiltanák őket a piacokról, a közterületekről, akkor ugyanis sokkal súlyosabb következménye lehetne a dolognak. VIRÁG FERENC Abizalmas tájékozatok ban sejtelmesen úgy szerepelt, hogy bódulatkeltő, kábulatkeltő szerekkel való visszaélés. Később megtanultuk az új kifejezéseket: szipó, graci, granyó, géza, anyag, belövés, beetetés, utazás, füvezés, lazulás... Eldugott újsághírekből kábítószeres perekről is értesültünk, de még a hetvenes évek végén is tartózkodott a sajtó bármiféle megtörtént eset közlésétől. Nem tiltották, de azt tanácsolták: „Ne keltsenek pánikot, és ne adjanak ötleteket a zavarosfejű ifjúságnak." Amikor aztán lehetett írni róla, akkor az újságírók furcsa problémával kerültek szembe: levelek tucatjaiban szülők kértek segítséget, hová vigyék narkóelvonóra gyereküket? Úgy tűnt, hivatalosan semmit nem tudunk tanácsolni, az egészségügyet felkészületlenül érte a probléma. Rendőri feladatnak tartották, mint az alkohol-detoxikálást. A nyolcvanas évek elején néhány tanulmány, illetve szakfolyóirati közlemény teret és hangot adott e szenvedélybetegséget gyógyító módszereknek. Nem volt belőlük sok. Szájról szájra adták a Kulich Gyula téri „nappali szanatórium" címét, majd 1984 tavaszán a Róbert Károly körúti alkoholelvonó osztályon, „albérletben", drogelvonó kísérletbe kezdtek. Mire ez a cikk az olvasóhoz kerül, megnyílik a XI11. kerület Hegedűs Gyula utca 79-81. szám alatti „drogcentrum". Ez a központ a kormány egészségmegőrzési programjának fontos részeként, a Minisztertanács Tudománypolitikai Bizottságának megbízásából, speciális kutatási program keretében szerveződött. A kutatási program elméleti és módszertani vezetője dr. Gerevich József orvos pszichiáter, a terápiás részleg vezetője: dr. Cserne István orvos pszichiáter. Találkozásunk idején a Hegedűs Gyula utcai épületben a költözés, az elhelyezkedés és a várakozás csendes feszültsége érződött. A két orvos percenként kért elnézést, telefonok, üzenetek, levelek, aláírnivalók és emberek várták őket. Ez most sokkal fontosabb nekik. Úgy vélik, nem kell sem propaganda, sem sajtóinvázió. Tapasztalatból tudják, hogy a narkósok „információs" csatornája mindennél pontosabban működik. Mégis választ kaptunk néhány kérdésünkre. — Önök azon kevés számú orvos közé tartoznak, akiknek narkóterápiás tapasztalataik vannak. Dr. Gerevich: A Kulich Gyula téri „nappali szanatórium" a Balassa utcai Pszichiátriai Klinika kihelyezett részlegeként működött. A klinika akkori igazgatója, dr. Juhász Pál professzor melegen támogatta azt a törekvést, hogy ott, mintegy kísérleti jelleggel, narkósok és más devianciától szenvedő fiatalok gyűljenek össze. Ezt a szanatóriumot mint klinikai adjunktus én vezettem, minden beutaló, formaság nélkül fogadtunk a toxikomán, peremre szorult vagy más módon sérült embereket. Nem fehérköpenyes kezelőorvosként ültem le közéjük, inkább megfigyelője, krónikása voltam e hároméves folyamatnak. Érdekes és tanulságos műhely volt ez. A fiatalok egymás között érdekes dolgokat csináltak: kiállításokat, koncerteket rendeztek, filmet készítettek, zenéltek, újságot írtak, kreatív tevékenységek nőttek ki a szanatórium szűk keretei közül. Meglehetősen heterogén társaság verődött egybe: a súlyos narkománoktól az avantgárd művészeken át a kifejezetten lázadó, beilleszkedésre képtelen, de egészséges fiatalokig. Néhányukat a rendőri zaklatás kergette oda. Szabadon jöhettek-mehettek, ez lényeges volt. Komoly önsegítő, egymást segítő csoportok kialakulását kísérhettem figyelemmel. — A Kulich Gyula ,,korszak" véget ért. Egyszer csak nem volt hová küldeni a narkósokat. A törzstagok szétszéledtek és újra a társadalom peremére szorultak? Dr. Gerevich: Nem múlt el nyomtalanul az együtt töltött idő. A betegeim edzettebbek, életrevalóbbak lettek. Szert tettek némi belátásra és alkalmazkodókészségre. Visszakerülve a mindennapi életbe, már nem voltak olyan védtelenek, mint annak előtte. Megtanultak viselkedni, eljárni ügyeikben és kiállni érdekeikért. Ezt nagyon komoly eredménynek tartom. Természetesen néhányan felderíthetetlenül elvesztek, öngyilkosok lettek. A kutatások még nem tartanak ott, hogy a narkó áldozatairól megbízható adatokat publikáljunk. — Egy időben mindenkinek a Róbert Károly körúti narkósosztály jelentette a ,,megváltást". Később találkoztam olyan homoszexuális kábítószeressel, akit azért küldtek el onnan, mert a tiltás ellenére kilógott narkózni... Dr. Cserne: Amikor megszerveztük a narkóelvonó osztályt, csak halvány elképzelésünk volt arról, hogyan integrálódnak az ilyen betegek a hagyományos magyar egészségügybe. Nagyon hamar rájöttünk, hogy nehezen, mert a drogfüggőség olyan viselkedést hoz felszínre, ami egyáltalán „nem fér bele" a hagyományos orvosbeteg-ápoló kapcsolatrendszerbe. A „rendes" beteg csöndben fekszik, beveszi az orvosságot, amit az ápolónő hoz... A narkósoknál minden másképp van. A mi betegeink kiszöktek, visszajöttek, becsempészték a gyógyszereiket, továbbszedték. Fellázadtak, nem keltek fel, nem feküdtek le, megszegték adott szavukat, HÍVÓSZÁMA: 491-129 17