Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Kiss Károly: A Nemzeti Színház ünnepén

1837 1987 mazása szerint: ,,A fölvilágosodás szellemében kimunkált »morális-patrióta« színház valósággá vált. " Első tizenkét esztendejében tizenegyszer változott, cserélődött az igazgató személye. A szinház stílusa is formálódott. Kezdetben jószerivel korabeli divatos német lovagdrámákból és francia romantikus színművekből állt össze a műsorterv, hiányzott a magyar dráma, ám a klasszikusok kiválasztásával mindmáig hagyományt teremtettek az akkori Nemzeti Színház egymást váltó igazgatói. Ők teremtették meg a Shakespeare-kultuszt, s a hazai közönség ,,Anglia honnyos fellengő genieje" által szerette meg a színházat. Hozzájárult ehhez a Tudós Társaság erkölcsi-anyagi támogatása, nemkülönben Vörösmarty, később Petőfi és Arany versengő segítsége is. Érdemes megemlíteni, hogy Kazinczy tolmácsolásában Lessing és Moliére ugyancsak megszólalt a Nemzeti Színház deszkáin. A hőskorról szóló leírások és beszámolók közt tallózva, a napjainkban megjelent díszes albumban ezt az összefoglalást olvashatni: ,,így tehát az ország fővárosában nemcsak hogy elfogadott intézménnyé válik a színház, de legvonzóbb központja lesz a magyarság kulturális életének." Ezt a tényt Jókai Mór egy országgyűlési jelentésben így fogalmazza meg: ,,Nekünk a pesti Nemzeti Színház nem csupán közmulatságok helye; — a hazai művelődés, a magyar nyelv, és művészet menedéke is az. " Ágai Adolf, más néven Porzó, író és lapszerkesztő Utazás Pestről Budapestre, 1843-1907 című emlékezésében így ír: ,,Az eredeti magyar darabok között egyet sem tudok, amely akkora hatással lett volna, mint a Szökött katona. Kétségtelen, hogy a magyarosítás művét Magyarhon fővárosában elsőbb ez a darab kezdette meg a németségben megrögzött lakosságon." Porzó a színészekről is megemlékezett: „Hogy az ünnepelt Lendvayra térjek rá első és külön sorban: mekkora modorosság, hazug páthosz, és különösen az együttes jelenetekben mekkora fegyelmetlenség! Hamlet szerepét például kisebb és nagyobb magánénekekre fejtve, édeskés hangon, majd — a jelenetekhez képest — dörgő kifakadásaiban is az ,,örök szépet", tudniillik az olvatag hangömlést s a festői hanglejtést kereste, erős oldalpillantásokkal egyegy páholyba, melyben valamely szépasszony szögezé lorgnonját a derék férfiúra..." Ágai Adolf emlékezése híven fölidézi a korabeli állapotokat: ,,Még híre sem volt Pest-Budán a gázvilágításnak, mikor a Nemzeti Színház már éveken át alkalmazta. Valahol a Ferenczvárosban szűrték, s tömlőkben hozták el a Kerepesi-útra. Rettenetes egy találmány volt! Világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Ó-Budáig. Ha a világosság lohadni kezdett, hátul az udvarban valaki rálépett a tömlőre, mint orgonataposó a fújtatóra, s aztán megint vetett egy kicsi lobot. De az élesztett lánggal együtt kipöffent a megszaporodott émelyítő szag is. Az édes Melinda siralmán nemcsak a szívünk facsarodott el, hanem az orrunk is. És maga a nézőtér sem igen volt tetszetős. Minden tulajdonos, tekintet nélkül a színek összhangzatára, a maga személyes ízlése szerint kárpitoztatta a páholyát. Piros, kék, sárga, sima, tarka váltakozott benne rend- és harmónia nélkül. A tulajdonos csupán azon volt, hogy — természetesen a hölgye érdekében — a színes háttér mentül kedvezőbb fóliát szolgáltasson ahhoz képest, az a hölgy barna-e vagy szőke. Valami állandóan nyugtalanító volt ebben a színkeverékben." A Nemzeti Színház második korszakát 1849-től 1884-ig számítják. A szabadságharc bukását követő időkben támadt divatja a népszínműnek, ekkor indult hódító útjára a korszak kasszadarabja, Szigligeti Liliomfija; de már a Shakespeare-repertoár is kialakult, ugyanakkor a polgári dráma külföldi és szerényebb igényű darabjait is bemutatták. Szigligetinek mind nagyobb beleszólása volt a műsorpolitika kialakításába, később öt évig igazgatta a Nemzeti Színházat. Nevéhez fűződik nem egy új magyar szerző fölfedezése. Sikeres külföldi bemutatói: Goethe: Clavigo, Egmont; Szophoklész: Antigoné; Gogol: Revizor; Björnson: Csőd; Dumas: Kaméliás hölgy című műve, de ekkor már mind több Moliére-darabot is játszottak, s népszerűek voltak Seribe és Sardou vígjátékai is. A színházat 1847-ben átépítették: Skalnitzky Antal tervezésében új homlokzatot kapott, s két oldalához immár egy-egy négyemeletes bérház csatlakozott. Alig tíz évvel később korszerű villanyvilágítással látták el a Nemzeti Színházat. Szigligetit 1878-ban Paulay Ede váltotta föl az igazgatói székben. Sokan úgy tartják, hogy 1894-ig tartó igazgatósága idején virradt föl a Nemzeti Színház aranykorszaka. E tizenhat esztendő alatt valóban európai igényű, korszerű nemzeti játékstílust jelentett Paulay műsorpolitikája és színészvezetése. A magyar dráma érdekében végzett tudatos fáradozásai ma is példamutatóak. Elsőként ő szervezett magyar drámatörténeti ciklust, s nevéhez fűződik két színháztörténeti jelentőségű bemutató: ő vitte színre Vörösmarty Csongor és Tündéjét (1879) és Madách Az ember tragédiáját (1883). Az Operaház megalakulásával, 1884-ben, végre a dalszínművek kötelező terhétől is megszabadult a Nemzeti Színház. E szűkre mért áttekintésben lehetetlenség fölidézni a színház kiemelkedő és kevésbé emlékezetes korszakait. Bizonyos, hogy minden évad hozott sikereket és bukásokat. A Nemzeti Színház épülete mindinkább elavult, olyannyira, hogy 1908-ban tűzveszélyessé nyilvánították, s 1913-ban lebontották. „Ideiglenesen" a mai Blaha Lujza téren állt Népszínház épületébe költöztették a Nemzeti Színházat. Az „ideiglenes állapot" 1908-tól 1964-ig, tehát 56 évig tartott. Ezalatt olyan nagyszerű igazgatók vezették, mint Tóth Imre, Hevesi Sándor és Németh Antal. A Nemzeti Színház egymást váltó rendező- és színésznemzedékei abban is hűek maradtak az intézmény hagyományaihoz, hogy mindig készek voltak a megújhodásra, a korszerűbb stílus befogadására. Az ideiglenes hajlékot nyújtó Blaha Lujza téri épületet egy eléggé át nem gondolt városrendezési terv nevében 1964-ben lebontották. Ideiglenes helyéről újabb ideiglenes szállásra költözött, a Hevesi Sándor téren álló volt Magyar Színház épületébe. A Nemzeti Színház jövendő sorsa méltán foglalkoztatja a magyar közvéleményt. Az új színház fölépítését kormányhatározat döntötte el, ennek támogatására 1984 szeptemberében társadalmi gyűjtést hirdettek meg. Hazai és külországi adományokból eddig mintegy 215 milliót őriznek a takarékpénztári csekkszámlán. Közben a kiszemelt helyet, valamint az elfogadott építészeti tervet is számos bírálat érte. Megszívlelni valók azok intelmei, akik az eljövendő nemzedékekre is gondolnak: az új Nemzeti Színház épületének olyannak kell lennie, hogy 100-150 esztendeig megfeleljen céljainak. Ám úgy tetszik, hogy a korszerűbb kívánalmakhoz nem eléggé igazodnak az elfogadott tervek. A kiválasztott helyet sem tartják alkalmasnak s újabb megoldásokat keresnek a szakemberek. Mindennél fontosabb, hogy a várható költségek nagyobbik hányadát kitevő állami források egyelőre elapadtak. Felelőtlenség lenne olyan vállalkozásba kezdeni, amelynek nincsen anyagi fedezete. Hiszen az összegyűjtött 215 millió még a várható költségek egytizedét sem teszi ki. Százötvenedik születésnapján is nemzeti ügyünk, hogy végre korszerű Nemzeti Színházunk legyen. Az intézmény történetiművelődéstörténeti szerepe is azt sugallja, amit áhítunk: olyan körülményeket, hogy az új Nemzeti Színház fölépülését semmi ne hátráltassa. KISS KÁROLY 8