Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Végh-Alpár Sándor: Az utak rád mutatnak

Biztosan ismerik a példázatot... Kétfelé ágazik az út, az egyik mellett a Hazudós, másiknál az Igazmondó posztol, s csupán egyetlen kérdést lehet föltenni valamelyiküknek, hogy kiderüljön: melyik út vezet Mekkába? No, ez az, ami ma már csak a néprajzgyűjtő arab gimnazistákat érdekli. Merthogy az ilyen elágazásoknál, főleg abban a térségben, az egyik út egészen biztos makadám, és nem visz sehová, pár száz méter után belepi a homok. Mekkába tükörsima aszfaltút vezet. A Rolls-Royce-os sejkek mind arra kanyarodnak, akármit beszél a Hazudós. Igen ám, de létezik olyan elágazás is, ahonnan mindkét irányba hitvány út megy. No, nem azon az elmaradott Közel-Keleten. Nem. Közép-Európa egyik világvárosában: Budapesten. Földút erre is, arra is. Meg kátyúk. Meg sár. S hiába áll mindkettőnél a legderekabb helyi Igazmondó, már-már könyörögve, hogy „uram, ha szereti a kocsiját, ne hajtson erre..." — valamerre indulni kell. Fura, hogy az ember még ilyenkor is azt hiszi, hogy maga választja meg az útját. Nagy tévedés. Magyar viszonyok között mindig az út dönt: az választja meg utasát. Vannak, akik megmakacsolják magukat, s azt mondják, hogy csak azért is ők... Aztán jöhet a defekt, a tengelytörés meg miegyebek. Az életutak választásánál is így van ez. Én szintén megpróbáltam ellenállni e fátumnak — nem sikerült. Sorra választgattam magamnak a mesterségeket, s azok rendre kihaltak. Ahogyan azt mondtam: „erre megyek", azonmód kiderült, hogy az az út nem visz sehová, a homok lepi be. Első választásom a kápolnaharangozás volt. Szüleim beleremegtek, mert a döntést plénum előtt hoztam nyilvánosságra: a fél ház hallotta. Mint utóbb mesélték, akkoriban zajlott a Rajk-per... Majdani pályám előtt nem sokasodtak távlatok. Sőt. A szakma kellékeiből az idő tájt csak a kötélnek volt ázsiója, ám azt sem rendeltetésszerűen használták, minthogy többnyire nem harangot húztak vele... De ebbe jobb, ha nem merülünk bele. A kötélfonó mesterség létezik még: ne riasszuk el a majdani tanoncokat. így vagy úgy, azért megértettem az idők szavát. A mozdonyvezetés következett, mint minden tisztességes ifjúnál hat-hét éves korban. Természetesen csak gőzösről lehetett szó. Nomád istenként tiszteltem a hegyes orrú 327-est, a daliás 424-est, a kopogós ,,Truman" pedig már-már indián mítosz volt a szememben. Naponta áldoztam előttük a Nyugatiban: hagytam, hogy a kormos sámánok fenn, az állásban, rám fújják a fölös gőzt, miközben kallantyúikat húzogatják. Ami valójában úgy festett, hogy indításkor beálltam az oldalgőzbe. Csodálatos volt. A delphoi jósdát képzeltem olyannak, mikor először olvastam róla. Dc aztán jöttek a dízelmasinák meg mindenféle kiismerhetetlen szagú szerkezetek. A nomádság korának bálványait lehorgonyozták a vidéki állomások elé. Ott bámulják őket a maiak. Főleg akkor indul meg nagy nézelődés, amikor sok veder kulimásszal festi a monstrumokat valamelyik „Kandó Kálmán szocialista brigád". A műveletet napokig tartó szülői pofozás követi, minthogy az aprónép már másnap megmássza új nadrágjában a feketére mázgált mozdonyt. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy a gyermekek egészséges ösztöneit a civilizáció erőszakkal — szülők és tévékészülékek formájában — lökdösi át Forma-l-re meg Szojuz 43-ra. Ez utóbbi számában nem vagyok biztos, olyan nagy a haladás, meg annyi minden mászkál már a fejünk felett. Azok nem a mi útjaink. Biztosan szerettem volna akkoriban, hogy saját utam legyen, mi másért választottam volna az útkövező mesterséget — nyolcévesen? Vonzalmam — így utóbb már belátom — nyilván onnan eredt, hogy e szakma rokonságban volt a meghiúsult kápolnaharangozással. Annál, persze, világnézetileg sokkal „előbbre mutatott"... Nem tudom, hogy e két utolsó szót későbbi, s már régen nem az útkövezés elsajátításáért folytatott tanulmányaim során szedtem-e fel, vagy remek ösztönömmel megéreztem, hogy értelmiségi fiúcskaként érdemes az uralkodó osztály soraiba felküzdenem magam? A küzdelem megvalósult, az uralkodás nem. Jobb ez így... Hogy az útkövezés egyenes ági rokonságban van a kápolnaharangozással, azt számomra legelébb is a testhelyzet bizonyította. Úgy gondoltam, a szakma mestere nagyon szeretheti munkáját, ezért dolgozik mindig áhítattal — fél térden. Igen, tetszett nekem, hogy nem görbül földig, mint a kukoricát egyelő palóc asszonyok, de nem is üldögél, széthajigálva tagjait, akár egy láríás kaskakötő. Nem. Ő mindig csak fél térdre ereszkedve rakta a követ, s munkája néha olyan szép vor, mint egy szívből mondott fohász... Aztán a hang. Ahogy ráütött kalapácsával a bazaltkockákra vagy a sárga keramitra, olyan tisztán gilingalangoltak, akár egy lélekharang. S ehhez a hanghoz nem kellett rossz emlékű kötél... Egy mérnöktől hallottam, hogy maholnap külföldről kell mestert hívni, ha szépen akarják lerakni a macskakövet. Mert az a nagy vizsga. A macskakő. A pflasztert még csak-csak lerakja kötésbe a fakezű, hanem azok az ívek meg hajlatok, amiket a kiskockából formáztak a régiek... Szóval, az a vízválasztó. E bajon úgy segítenek, folytatta a mérnök, hogy ma már alig raknak macskakövet. A pflasztert meg, amikor elkezdődött az országnyi aszfaltterítés, nehogy útban legyen, eladták az osztrákoknak. Úgyis ők találták ki vagy másfél százada. Bajlódjanak vele megint ők. Az osztrákok ígéretet tettek a bajlódásra, s hogy kvittek legyünk, küldtek nekünk — szemetet. Nekik az volt útban. Tiszta szerencse, hogy a teli vagonok nem jutottak Mosonmagyaróvárnál beljebb. Az a baj ezekkel a mai utakkal, hogy egyformák. Sima szürke mind. Merő uralom. Elém festik a jövőt. Amikor majd ilyen egyforma-szürkére igazítják a népeket is. A tanfolyamok, a mikrofonok és a televízió már megvannak hozzá... Az utcáknak azelőtt jelleme volt. A sárga keramitkockában, például, volt valami monarchikus. K.u.K... Vagy, ha úgy tetszik: „K", mint keramit, „u", mint utca és „K", mint kő. Nem valami eredeti ötlet ez a betűjáték, de legalább visszaröpíti az embert jó száz évvel a múltba. A béke világa... Reggel valami hivatal, ami nem strapás, ebéd egy vendéglőben törzsasztalnál, délután alvás — no, de mielőtt nagy sóhajtozva eljutnék a kezdő színésznőig, áttérek inkább a bazaltkockára. A pflaszterre. Legyőzhetetlennek látszott. Erősnek. Olyannak, mint Sámson. Aztán a főváros kifényesedett ülepű Delilái elintézték. Pedig, ha tudták volna, milyen más, mondjuk, a futball technikája nagykockán... Amikor a srácok még csak tanulgatják, mit s hogyan. Aki ezen óvatlanul vezette a labdát, úgy elpattant tőle, mintha abban a pillanatban fújtak volna bele dupla levegőt. Meg kellett tanulni szinte lábfejen vezetni. A magyar labdarúgásnak minden technikai gondja-baja tán épp onnan való, hogy leaszfaltozták a pflaszteres kisutcákat. Vagy ott voltak azok a pompás kőjárdák. Eső után horpadásaik megteltek vízzel, s én azok tükrében próbáltam térdtől felfelé tájékozódni a női lábakon. Kamaszgyerek, mérsékelt optikai és anatómiai ismeretekkel. Előtanulmánynak azért jó volt... Az utak meg a járdák azóta kisimultak. Helyettük az emberek lettek kátyúkkal tele és ráncosak valahol mélyen: belül. Életutak és közlekedésre valók — szép lassan egymáshoz szürkültek. Ilyenné tette őket az úgynevezett fejlődés. Mert fejlődés az van. Választás nincsen. Csak sodródunk valamilyen úton. Merre? VÉGH-ALPÁR SÁNDOR 33