Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Kásáné Csapó Katalin: Kávéházi garabonciás

vári királysírleletek agnoscálhatásához című régészeti-történeti dolgozata stb.) Még librettót is írt a harmincas években egy operaszöveg-pályázatra. (A zenét Kardos István szerezte hozzá 1947-ben. A művet több mint tíz év elteltével, 1961-ben rögzítette hangszalagra a rádió, de a Mátyás diák bemutatóját a szerző már nem érhette meg. A felszabadulás éveiben írta a Német maszlag I. Othotól-Adolf Hitlerig 975—1945 című könyvét. Ebben politikai hitvallásának összefoglalását olvashatjuk: Európa és a magyarság nevében tiltakozik a nácizmus ellen. Az érdemeinek méltán kijáró nagyrabecsülés mellett munkastílusát így kritizálja és egyben magyarázza egyik kortársa, Antal Gábor: „Nem tudta elviselni azt az akadémikus, konzervatív tudományosságot, amelynek tiszteletét családja és környezete beléoltani igyekezett: szabadabb, csapongóbb, ahogy ő mondta, „latinabb" volt annál, semhogy Heinrich Gusztáv vagy Szinnyei József tanítványának vallja magát. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy forradalmi szintézist is hozzon az őt különösen érdeklő magyar művelődéstörténetírásba, s így bohém magántudóssá, irodalmi szegénylegénnyé lett, akinek... írásaiban rendkívül gazdag adattárat, sok-sok pompás részletmegállapítást és eklektikusán összehordott hangulatok szerint változtatott nézeteket találhatunk". Józsefvárosi magányában is tovább dolgozott. Életének utolsó éveiben a szemüveg, a távcső és a mikroszkóp történetével és a Víziváros múltjával foglalkozott, de ezek az írásai már nem jelenhettek meg. Ha ismerőssel találkozott, derűs büszkeséggel újságolta, hogyha érdekes adatokat talált: — „Fiú, megint egy Krúdy-relikviára bukkantam! Nyírségi krumplilevest evett egy patikus nagymamájánál!" Kőbányai György így mesél róla: „Ha asztalánál kiejtettük a szót, „karnevál", ő már mondta a leckét: Rosszul tudják egyesek, nem a carne valeből (isten veled, hús) származik, hanem a Currus Navalisból, az államhajóból, ugyanis az itáliai államok a tavasz érkezését feldíszített hajók felvonulásával ünnepelték. Nálunk is, nem is oly rég... és már idehaza volt, pesti történetet mesélt: hogyan ünnepelték a karnevált a Ferencvárosban azelőtt, vagy a Józsefvárosban vagy éppen a Soroksári úton. Leültünk kávéházi asztalához — munkahelye volt, otthona — s tudta, hogy súgnia kell, kisegítenie a fiatal generációt: Nem tudtok ti már a városról semmit. Ha meséltük néki — cselesen, hírt hozva, de tulajdonképpen tőle várva az adatokat —, hogy megnyílt a Várban a Fortuna, nemcsak az első Fortuna születésének pontos dátumát mondta, hanem születésének körülményeit, rokonságát, pletykáit mesélte: II. József 1783-ban elrendelte, hogy a Várban még egy vendégfogadót nyissanak, mert akkor csak a Vörös Sün volt egyedül, a királyi helytartótanácsot pedig akkor helyezték Pozsonyból Budára." Ha csak négy évet él még, megéri a világ első vendéglátóipari múzeumának alapítását 1966-ban, amely éppen a volt Fortuna fogadó épületében kapott otthont. Évente sok kutató látogat ide, s gyakran keresik Borsody Bevilaqua Béla munkáit, melyeket a legfontosabb szakmatöréneti könyvek között őriz a múzeum. Búcsúzunk emlékétől, Germanus Gyula professzor soraival, aki szerette és nagyrabecsülte őt: „Ritka tudású, hangya szorgalmú író és történész volt, és legelőször az hívta fel figyelmemet rá, amikor 1926-ban török nyelvű beszédet mondott hibátlanul, úgy, hogy az orientalisták azt hitték, hogy évek hosszú során át foglalkozott Borsody Bevilaqua Béla a török nyelvvel. Történelmi kutatásai, személyes bája, előadói képessége pedig lebilincselte hallgatóit. Nagy vesztesége társadalmunknak, hogy már nem élvezheti éles meglátásait és szellemességét." KÁSÁNÉ CSAPÓ KATALIN 31