Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: Szoborsorsok

rászatot elsősorban ennek a korszaknak mintegy kilencszáz műve alapján ítélhetjük meg. A számok, természetesen, az előzményekre is utalnak, s Németh Lajos művészettörténész tanulmánya a katalógusban a szoborállítás történetének még régebbi mozzanatait is kiemeli. Forrásokat említ, hiszen a középkori emlékeket szinte csak azok őrzik, majd a Zolnay László ásatásai során előkerült „szoborgalériáról" szól, arról a leletről, amely európai színvonalú plasztikai kultúra jelenlétét dokumentálja a budai királyi udvarban. A Mátyás király palotája előtt állt monumentális szobrok emlékét viszont újra csak feljegyzések őrzik, hiszen a török Buda elfoglalása után Konstantinápolyba szállította azokat, s ott nyomuk veszett. Ahogyan azonban Balogh Jolán fogalmaz: „A budai bronzokhoz hasonló jellegű és méretű szobor az egykorú olasz szobrászatban — már amennyire a fennmaradt emlékek alapján ismerjük — nincsen." A barokktól a.neobarokkig A pest-budai köztéri szobrok történetének új korszaka Buda 1686-os felszabadításával kezdődik. A művek többsége nem volt igazán színvonalas, a művészet szó azonban a barokk és a klasszicizmus korában mégsem idegen tőlünk. Szent Flóriánok, Nepomuki Szent Jánosok, kálváriák, Szentháromság-szobrok, Szűz Máriák — a művek alkotói nagyrészt ismeretlenek, a faragás durva, az anatómia elhibázott, gyakran azonban éppen ez az őszinte hittel párosuló esetlenség kölcsönöz sajátos bájt, értéket a műnek, ahogyan a múlt század első felében állított kereszteknek is. Nem hiányoznak, persze, a neves művészek, igényes művek ebből a korszakból sem (Anton Hörger—Philip Ungleich: Szentháromság-oszlop, Bebó Károly Szent Flóriánja és Nepomuki Szent Jánosa, lebontott Fogadalmi oltára). A művészek, ahogyan a XIX. század elején is, általában idegenből érkezett mesterek. Ferenczy Istvánnak, aki 1824-től dolgozott itthon, csak 1875-ben állították fel Kisfaludy Károly-mellszobrát a Múzeum-kertben. A korszak szobrászata, Németh Lajos szerint, „jó iparosmunka. Értéke nem is a plasztikai invencióban, hanem a megbízhatóságban, a közérthető traktálásban rejlett. Tiszta képletű, emberléptékű, józan polgári művészet volt ez. A szobrokat nem is lehet külön minősíteni, együtt kell látni az őket körülvevő városképi együttessel vagy épülettel, hiszen a szobrok túlnyomó része dekoratív épület- vagy kútszobor — mint példázza ezt az alapvető díszítőszobrászati tevékenységet a legtöbbet foglalkoztatott mester, Dunaiszky Lőrinc munkássága." Az egységes klasszicista városképet s ezzel a köztéri szobrászatot a múlt század végi három évtized változtatta meg. Létrejött egy olyan városképi egység, amely összhatásában, szerkezetében valóban világvárosi, noha — ahogyan ezt a korszak kérlelhetetlen szigorúságú kritikusa, Fülep Lajos meg is mutatta — az alapelemekben kevés a hitelesség, őszinteség. Ahogyan a kor építészei a reneszánszhoz, a gótikához, barokkhoz fordultak használható részleteket keresve, úgy merítettek a múltból a szobrászok is. Hogy az a dinamika, nagyvonalúság, a komponálás biztonsága, amelyről műveik beszélnek, nem hatástalan, arról a fényképezőgép fölé hajló turisták beszélhetnek legmeggyőzőbben. Kétségtelen, hogy az Ezredéves Emlékmű megkomponálása, a Szent Gellért-szobor elhelyezése, a Szent István-szobor a Halászbástyán, Mátyás kútja a királyi palota egyik, Savoyai Jenő lovas szobra a másik oldalán, ma sem tűnik hatástalannak. Arra a gondolkodásmódra, amely a századfordulón a szobor és a környezet kapcsolatát kialakította, a kiállításon is találhattunk egy érdekes dokumentumot. Róna József így írta le tervét Erzsébet királyné szobrára: „Két méter magas terasson centrális, baldachin-alakú kupola alatt mélázva ül a magyarok védőangyala, jóságos arcán a csendes bánat kifejezésével. A két oldalt csatlakozó oszlopos félkörök aljában jobbra a koronázás jelenete, balra az anya kesergése fia teteménél, a királyné öröme, a királyné búja. A reliefek alján körülhaladó pad, ahonnan a közönség nyugodtan szemlélheti a fennséges asszony emlékszobrát. Az egész emlékmű fehér márvány" — írja a szobrász a Szent György térre tervezett műről. A monumentális hatás érdekében az Erzsébetlépcső kialakítását is szükségesnek tartotta a Várhegy oldatában. Kétmillió koronát tervezett a költségekre Róna József. Nos, az első világháború után már — jelzik a korabeli művek fotói — nem volt pénz ilyen nagyvonalú tervekre. Amennyivel azonban a köztéri szobrászat színpadterét kisebbre szabták, annyit nyerhetett volna őszinteségben, színvonalban a következő időszakban — mondja a mai néző, azután hozzá kell tennie: de, sajnos, nem nyert. A világháborús emlékművek, persze, őszinte hangúak is lehetnének, valódi értéket is képviselhetnének, de, sajnos, nem ez jellemzi őket. Úgy tűnik, ez az 1920—1945 közötti két és fél évtized a budapesti köztéri szobrászat legszomorúbb fejezete. „Sorsszerű" is, amennyiben elválaszthatatlanul kapcsolódott az első világháború utáni változásokhoz. A politika túl sokat bízott a szobrászatra, egyszerűen a propaganda eszközének tekintette. Hogy a feladatoknak, a nemzeti és a keresztény eszméknek megfeleljen, a szobrászok jelentős része a barokk és a klasszicizmus monumentális formáit használta fel, immár végképp kiüresítve azokat. A feladatokhoz a politika a harmincas évek közepétől kezdett több pénzt is adni, ekkortól szaporodtak meg a monumentális hatású emlékművek. A korszak termékei közül az utóbbi évtizedekben számosat elbontottak, többségükért nem is kár (másokat pedig éppen mostanában helyeznek vissza). Az eltávolított művek raktárakban várják, hogy segítsenek a korszak köztéri szobrászata hiteles történetének megírásában. A Budapest Galéria mostani kiadványa akár egy ilyen terv előmunkálatának is tekinthető: 433 művet sorol fel, közli adataikat, a rájuk vonatkozó irodalmat, ábrázolásaikat, fotójukat — ha lehetséges. A kiállítás pedig, amely áprilismájusban várta a látogatókat, további adalékokkal gazdagította a Szoborsorsokat. Majdnem száz köztéri mű kismintáját mutatta be, amelyet korabeli metszetekkel, vázlatokkal, dokumentumokkal egészített ki. A többi között azt is megmutatta, hogyan vált gyakran az igényes szobrászi elgondolás közhelyes köztéri művé. A legnagyobb érték, a legtanulságosabb mozzanat Izsó Miklós Petőfivázlatainak bemutatása volt. Az első, 1874-es gipszváltozat, vibráló felületével, romantikus hevületével európai mércével mérhető mű volt. A bronzváltozat már higgadtabb, részletezőbb, „realisztikusabb", nagyobb szerepet kapott a köpeny redőinek megmintázása, a színpadias póz, a köztérre került művet pedig (Izsó tervei alapján Huszár Adolf fejezte be) tisztességes munkának mondhatjuk. De érdekes összehasonlítási lehetőséget kínált Stróbl Alajos emlékműterve Arany János szobrához, más vázlatok pedig azt mutatták meg, hogy Zala György — akit Fülep Lajos gyilkos iróniával bírált — mintázni valóban mesterien tudott, vagy hogy milyen finom megoldások jellemzik Kallós Ede Vörösmarty-szobrának mellékalakjait. A rendezők csak abban az esetben állítottak ki fényképet, ha sérült, megsemmisült, eltávolított mű dokumentálását kísérelték meg. így archív képeken mutatták be az 1919. május elseji köztéri szobordekorációkat, valamint több olyan politikust ábrázoló szobrot, amelyet a felszabadulás után ledöntöttek, lebontottak. Emlékmű az emlékműnek Az egyik ilyen ledöntött műből mára erősen átalakult, mondhatni avantgárd, a pop-art körébe sorolható plasztika lett. Grantner Jenő 1937-es Klebersbergemlékművéről van szó, amelynek részletét egy magángyűjtő kölcsönözte a szervezőknek. E részlet egy jókora orrdarab, a szaglószerv csúcsa s az orrnyereg tekintélyes része. Az eredeti mű — a fotó alapján — tisztességes munkának látszik, 1960-ban két mellékalakját Tudomány és Művészet címmel újra felállították. Azt az orrcsúcsot is el tudom azonban képzelni nagyban, körplasztikaként valahol. Az emlékműszobrászat emlékműveként. P. SZABÓ ERNŐ 26