Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Veress József: Főszerepre várva

FŐSZEREPRE VÁRVA Mit jelent Budapest a mai magyar filmrendezőknek, a magyar filmművészetnek? Mindent. Politikai kisugárzó erőt. Egzisztenciális biztonságot. Érzelmi feltöltődést. Az ,,itt élned, halnod kell" parancsát. Sorsunk hullámvasútját, az „egyszer fent, egyszer lent" vonzó-taszító terrénumát. Kedves hangulatokat. Tébolyító feszültségeket. A gyermekévek örömeit. Az eszmélés józanságát. Köznapi harcokat. Fejlődésünk kézzelfogható bizonyítékait. A fényes szelek korának lendületességét. 1956 tragédiáját, mely a sejtjeinkbe szívódott fel. A konszolidáció lassú araszolását. Reformokat és ellenreformokat. A mai elbizonytalanodást. Reális és elérhetetlen ábrándjaink tarka szőttesét. Felszabadulás előtti filmgyártásunk a főváros arcai közül mindenekelőtt a tündökletesre volt kíváncsi — a „szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" sláger-jelszó áthatotta a közfelfogást, és dagasztotta a szíveket. E meglehetősen egyoldalú viszony vizsgálata megérne egy külön misét, ezúttal azonban elégedjünk meg azzal az idézettel, melyet Szőts István esszéjéből vettünk. A kitűnő rendező, aki szemben úszott a kommerszáradattal, és szót emelt a valóság megszépítése, a kispolgári álmok dédelgetése, az egyoldalú Pest-imádat ellen (neki köszönhetjük a mindmáig útjelző kőnek tartott Emberek a havason friss szemléletét) — az ostrom idején még hátra- és már előrepillantva hitelesen jellemezte a meseautó moziját: ,,A magyar film magyarságunk ósdi, divatjamúlt kelléktárát: a dzsentrit és huszártisztet, hős Terkákat és Cinka Pannákat, cigányzene szentimentális szirupjába mártogatva, iskolák falitérképeiről megunt poros történelmi arcképcsarnokot, görögtüzes élőképek stílusában, egy nemzetközi metropolist imitáló Budapest kongó szalonjait, amerikai revük kétkrajcáros bárhangulatát, egy karakterétől távol álló tipikus pesti kabaréhumort és a film lényegével ellenkező szóvicczuhatagot —, valamint népi problémáink kinőtt ruháit és elavult divatját csempészte vissza abba a korba, melyben nemzeti létünk legnagyobb viharai kavarogtak körülöttünk." (Röpirat a magyar filmművészet ügyében, Budapest, é.n. 81-82.1. A szerző kiemelései.) A fenti eszmefuttatásból számunkra most csak egyetlen résztézis érdekes. Budapest a filmcsináló mesterek számára a boldog béke szigete volt, ahol lehetett enni, inni, társalogni, mulatni, kurizálni, kocsikázni. Sétálgatni az élet napos oldalán. Rácsodálkozni a káprázatos színterekre. A régi magyar film Budapestje szinte mindig ünneplőbe öltözött. Sőt túlöltözött. Sebeit, bibircsókjait a felvevőgép nem nagyon mutatta meg. Már az is perlekedésnek számított a konvenciókkal, ha a zárt helyiségből kiszabadulva mélyet szippanthattunk a levegőből s pillantást vethettünk tágabb horizontokra (mondjuk, a Dunára a Halálos tavasz emlékezetes jelenetében, amikor a snájdig úriembert alakító Jávor Pált megérinti az öngyilkosság szándéka). Az ilyesfajta „örökséget" az új életet kezdő, ám sokáig még a régi húrokat pengető magyar film 1945-öt követően, természetesen, nem vállalta. Miképpen sikerült leszámolni az egyoldalú szemlélettel és szinte parttalanná tágítani a panoráma határait, szintén nem tartozik mostani vizsgálódásunk témakörébe, annyit mégis hadd jegyezzünk meg: Budapest privilégiumát a Talpalatnyi föld, a Körhinta, a Szakadék, valamivel később pedig a Sod rásban, a Tízezer nap, a Húsz óra stb. megtörte. Mi több, friss hagyomány teremtődött. A filmtörténetek hősei — azok is, akik származásukat és neveltetésüket tekintve másfajta gyökerekbe kapaszkodtak — Anteuszként merítettek „tartást" ezekből a forrásokból. Ismét egy fontos típusra hivatkozhatunk. Jámbor Ambrus az Oldás és kötésben Budapesten van otthon, de „haza" vidékre jár, mert időnként meg kell mártóznia az elhagyott s mégis őrző-óvó életközegben. De ez még mindig a tegnap. Lássuk végre a mát, azaz a magyar film Budapesthez fűződő viszonyát. * Milyen ez a kapcsolat? Felhőtlen? Bensőséges? Termékeny? Megszokott? Szürkülő? Rövid áttekintésünket kezdjük egy nem éppen hízelgő megállapítással (a legutóbbi játékfilmszemlén bíráló észrevétellel előálló Gion Nándor tételét ismételve). Mostanában mintha „túltengene" Budapest a filmsztorikban: a bemutatásra kerülő mozidarabok nagyobb hányadában itt játszódik a cselekmény, idevalósiak a figurák, errefelé lüktet az élet, ez a Kezdet és a Vég. Ha sarkított is a fogalmazás, jogosságát nem nagyon vonhatjuk kétségbe. Tudjuk, az éremnek két oldala van. Vitathatatlan, hogy a politikai, gazdasági, kulturális stb. vérkeringés országunkban budapesti „agyközpontot" táplál, nagyjából minden ötödik állampolgár fővárosi lakos, a magyar kirakat minőségét alapvetően meghatározza a központi település különleges státusa — az arányok eltorzulása mégis elgondolkodtató. Méghozzá nem azért, mert sokalljuk a magyar film ilyen jellegű kötődését (a franciák is imádják Párizst, az angolok Londont, az olaszok Rómát, a lengyelek Varsót stb.), hanem az optika beszűkülése miatt. Rendezőink Budapestje — hál' istennek — nem uniformizált (eléggé karakterisztikusan eltér egymástól a hangvétel, a stílus, a nyelv stb.). Szőts István keserű helyzetjelentésének érvényességét megszüntette az idő. Számottevőek a különbségek, hiszen a filmesek közül többen többféle világból érkeztek, másképpen látják a valóságot, s a Budapest-élményt is a maguk módján élik át. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a felfogás, a mentalitás, az ideológia minősége maradandóan színezi a mesében, látványban, mondanivalóban kibomló „várostérképet". Néhányan főszereplővé avatták Budapestet. Számukra a helyszínek nem kulisszák — sokkal inkább a drámai erőtér immanens részei, a belső feltárulkozást hitelesítő metszetek. Szabó István önéletrajzi jellegű műveiben a város valósággal lélegzik. Az utcák, terek, házak varázsos hangulatot árasztanak, a sárga villamos visszacsilingeli az elsüllyedt emlékeket. A Budapesti mesék allegóriája az újrakezdés értelméről kissé leegyszerűsített, a Bizalom viszont a veszély légkörének érzékeltetésével pszichológiai hitelességgel bővíti a vizsgálódás köreit. A két legutóbbi Szabóopusz, a Mephisto és a Redl ezredes más szférákba kalauzolja el a nézőt, Budapest azonban néhány villanásra itt is megjelenik: közvetlenül egy epizódban, közvetetten bizonyos utalásokban. Hiába, a rendező szerelme örök. Ugyanígy vissza-visszatér a magyar Centrumhoz Mészáros Márta, Maár Gyula, Sándor Pál, Rózsa János, Szomjas György, Tarr Béla, András Ferenc, Gazdag Gyula, Révész György, Gábor Pál, Bacsó Péter, Gothár Péter, Kézi Kovács Zsolt, Kovács András. A lista korántsem teljes. Jancsó Miklós egy nemzetközi televíziós sorozat részét képező vallomásában festette meg a maga Budapestjét (ez más műfaj, de legalább futó említést tegyünk róla). A filmnyelv megújítója tartózkodott az összefoglalástól (sose volt az ilyesmi a kenyere), inkább arra törekedett, hogy kedvelt jelképeit, motívumait, beállításait stb. főhajtásában is kifejezésre juttassa. A helyszínek a régi magyar filmekben a nagypolgári környezet áhítatát sugallták: általában egy-egy villaépület, luxusszálloda, előkelő negyed, úri pompában ragyogó objektum „játszott". Mostanában demokratikus elvek alapján történik Budapest filmes felfedezése. Megfordultak a filmesek a Nyugati pályaudvaron (kivált felújítása óta kedvelt építmény), a Hősök terén, hídjainkon, a Rózsadombon, Kőbányán, Újpesten, metróban és 19