Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Szalay Péter: Régi-új hírügynökség a Naphegyen

Települesszerkezeti változások az agglomerációs övezetben FORUM 1987. évi januári számunkban közöltük dr. Berti Béla cikksorozatának első részét a budapesti agglomerációs övezetről. Az első cikk Lakók és lakások a fővárosban és az agglomerációs övezetben címmel a népességszám és a lakásellátás alakulását tárgyalta 1970 és 2000 között. A múll évben készült el a budapesti agglomeráció 2000-ig szóló regionális rendezési terve, a cikksorozat ennek ismertetését tűzte ki célul. A történeti fejlődés eredményeként létrejött budapesti agglomeráció településrendszerében az 1950 előtti Budapest alkotja a „magot". Idetartozik a városközpont (V. kerület) és a budai Várnegyed, amelyet Budán keskenyebb, Pesten szélesebb gyűrűben az első lakóhelyöv vesz körül. Ebben az övezetben — a városközpont kinyúló „csápjaiban" — elég nagy a lakó- és munkahelyi funkció keveredése. A városközpontból sugarasan kivezető főútvonalak mentén, ezekre felfűződve található nem teljesen gyűrű alakú övezet a második munkahelyöv: a pesti síkság, Kelenföld és Óbuda, a József- és a Ferencváros külső része, valamint Kőbánya. Az ipari övezetet körcikkhez hasonló alakú lakóterületek szakítják meg, ez a második lakóhelyöv. A központi magot a belső agglomerációs övezet veszi körül: nagyjában-egészében a mai peremkerületek, amelyeket 1950-ben csatoltak Budapesthez. A budai oldalon azonban ez az övezet túlnyúlik a főváros közigazgatási határán (Budaörs, Budakeszi). A mai agglomerációs övezet 43 települése három típusba sorolható: 1. városias, központi funkciókkal és intézményekkel, valamint foglalkoztatási lehetőségekkel is rendelkező települések (például Szentendre, Százhalombatta, Szigetszentmiklós stb.); 2. átmeneti (ún. szemiurbán) üdülő (például Leányfalu) és ipari (például Szigethalom, Solymár stb.) települések; 3. falusias jellegű alvótelepülések (például Alsónémedi, Csömör, Üröm stb.). Egv központúból több központúvá váló főváros A fővárosi agglomeráció területszerkezetét a lakó-, ipari és zöldterületek elhelyezkedése, az ún. területfelhasználás, a beépítés intenzitásának változása és a különböző nagyságú központok eloszlása, egymáshoz, illetve a környezethez való viszonya és kapcsolatai határozzák meg. Fejlődését befolyásolja a domborzat és a vízrajz, valamint a közlekedés gerinchálózata. Az egy központúból több központúvá váló főváros városrészközpontjai közül a Móricz Zsigmond körtéri a legjelentősebb, terhelését a budafokalbertfalvai központ kiépítése csökkentheti majd. Intenzíven fejlődött az óbudai és az Örs vezér téri városrészközpont is. A tervezett ütemben alakul ki és fejlődik az újpesti, a kispesti és a csepeli városrészközpont, valamint a kőbányai és a pesterzsébeti településcsoportközpont. Nem felel meg szerepkörének a Déli pályaudvar-Moszkva téri központ, amelynek fejlődése megtorpant. Az említett központok kereskedelmi és szolgáltató létesítményeinek zsúfoltságát enyhíti majd a — hosszú távon Nagykovácsi és Solymár ellátása szempontjából jelentős — pesthidegkúti és a XVII. kerületi, rákoskeresztúri, valamint a Bosnyák téri településcsoport-központ kialakítása. Indokolt helyi központok életre hívása olyan lakónegyedekben, ahol 10-12 ezer vagy még ennél is több lakás van, és így a lakónépesség száma megközelíti vagy meghaladja az ötvenezret, így van ez a XV. kerületben (Újpalota), Angyalföldön (az Árpád út pesti hídfője) továbbá Békásmegyeren, és így lesz Káposztásmegyeren. Az övezeti települések közül jelentős közép- és felsőfokú funkciója van az idegenforgalmi központnak, Szentendrének; megindult a középfokú ellátási centrum kiépítése Érden, Százhalombattán, Szigetszentmiklóson, Dunakeszin és Budaörsön. Később Pomázon, Pilisvörösváron, Budakeszin, Dunaharasztin, Gyálon, Vecsésen, Gyömrőn, Pécelen, Kerepestarcsán és Fóton kerül még sor középfokú ellátási központ kialakítására. Szükséges a budapesti agglomeráció települési rendszerét tovább decentralizálni. Ezt a terv a különböző fokú központok sűrítésével és a szerepkörök települések közötti megosztásával kívánja megoldani, ezáltal mérsékelve a fővárosnak az agglomeráció középfokú ellátásában betöltött szerepét, csökkentve az övezet fővárosra utaltságát. Az ezredfordulóig tovább nő a lakóterület A terv szerint Budapest területfelhasználásának és településszerkezetének sajátossága marad, hogy elkerülhetetlenül tovább nő a beépített terület, a mezőgazdasági terület pedig tovább csökken; a lakóterületek említett bővülése, a közlekedés (elsősorban az MO-ás autópálya), továbbá az új szennyvíztisztító telepek és az erdőtelepítések miatt. Az övezetben nem várható alapvető területfelhasználási és szerkezeti változás; a lakóterületek szerkezetét javítani fogja a főúthálózat elkerülő szakaszainak a kiépülése. Budapest lakóterületeit az alacsony laksűrűségű részek nagy kiterjedése jellemzi. A főváros teljes lakóterülete, 1980. évi adatok szerint, 172 négyzetkilométer, körülbelül a teljes közigazgatási terület egyharmada. Ebből tömör városias beépítésű 27, laza városias 40, családi házas pedig 105 négyzetkilométer. A lakóterületek beépítettségét az egy hektárra jutó lakások száma (a laksűrűség) szemlélteti. Bár az utóbbi 15 év alatt — 1970-1985 között — a laksűrűség a budai oldalon gyorsabban, a pesti oldalon mérsékeltebben emelkedett, ennek ellenére a pesti oldal laksűrűsége (32 lakás hektáronként) még mindig magasabb, mint a budai oldalé, ahol 23 lakás jut egy hektárra. A laksűrűségi mutatók városrészenként nagyon eltérőek. A legmagasabb a laksűrűség Pest (119,7 lakás hektáronként) és Buda központi városrészeiben (64,6 lakás hektáronként). A legalacsonyabbak ezek az arányok Pesthidegkúton (5,8), a XVII. kerületben (9,2) és a XI. kerület külső övezetében (9,8). A beépítés sűrűsége az elmúlt 15 év során a X. (17,0), a XI. (14,5), a XIV. és XV. (12,0) kerületben emelkedett a leggyorsabban. A tervezés időtávlatán túl két ellentétes folyamat kiegyenlítődése várható: a családi házas negyedek átépítése és az infrastruktúra fejlesztése lakásszámnövekedéssel, ugyanakkor a belső városrészek rehabilitációja lakáscsökkenéssel jár. Az övezet településeiben 1980-ban a lakások 87 százaléka egylakásos családi házban volt. 1985-ben az övezeti települések lakóterületei 13 185 hektárt foglaltak el, az övezet területének csupán 11,5 százalékát, ami átlagosan 10 lakás hektáronként beépítési sűrűséget jelent. Az egy hektárra jutó lakások száma az egyes települések között nagyon eltérő, de az igényeknek megfelelően feltehetően emelkedni fog. A lakóterületek növekedése, illetve a mezőgazdasági területek csökkenése miatt a lakássűrűség kiegyenlítődik, így 13