Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: Tájkép Anno 1987. Buda

felépítése miatt. A műszaki osztályokra vagy nem jönnek diplomások dolgozni, magam is csak néhány hónapja vagyok itt, vagy hamar feladják a küzdelmet. Az itt dolgozókat ugyanis sokan támadják, s munkájukat nem fizetik meg megfelelően. Ahol pedig hiányzik a szakértelem, ott az előírásokat könnyen ki lehet játszani. Igaz, újabban az Építésügyi Szakértői Bizottságok minden építési tervet megvizsgálnak, mielőtt azok a műszaki osztályra kerülnek. E bizottságokban a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Ma-ELKÜLÖNÜLÉSRŐL BESZÉLŐ HÁZAK A kerületi tanácsokon elutasított tervek esetében a Fővárosi Tanács Városrendezési és Építésügyi Főosztályához lehet fellebbezni. A városkép egészét érintő kérdések is ide tartoznak. A szabályozás kedvező irányú változásai és a városkép romlása közötti ellentmondások okairól Schőmer András főosztályvezetőhelyettest kérdeztem meg. gyar Urbanisztikai Társaság, az ÉVM s a kerületi tanácsok képviselői vesznek részt. A II., III. és a XII. kerületben úgynevezett zöldterületi zsűri működik. A tanács alapelve az, hogy azt a tervet, amelyet a zsűri nem javasolt, nem engedélyezi, az átdolgozásra javasolt terveknél pedig konzultál a tervezővel. A szakértői bizottság esztétikai szempontból is megvizsgálja a tervet, gondjaink inkább akkor vannak, amikor a kész épületen fedezünk fel tervtől eltérő megoldásokat. A szállongó pletykákat említem az osztályvezető-helyettesnek, amelyek bélelt borítékokról, fontos elvtársak telefonjairól beszélnek. Néhány hónap tapasztalatai alapján úgy érzi, hogy a telefonok ritkulnak. Tény, hogy ő is visszaküldött már valakinek egy négy számjeggyel jellemezhető bélelt borítékot, s az is tény, hogy ma is építkeznek engedély nélkül. Hogy a tanács ezekben az esetekben hogyan járhat el, arra egyik kollégája felel egy adattal: tavaly a XII. Kerületi Tanácshoz csupán kétszázezer forint építési bírság folyt be. — Sok ellentmondás onnan ered, hogy a különböző időpontokban kiadott szabályzatok azonos építési övezetekben más-más méreteket engedélyeztek. A II. kerület városias beépítésű övezetében, például a Pasaréti út mellett, 1937-ben a telek 32 százalékát lehetett beépíteni, ez az arány 1986-ra fokozatosan 20 százalékra, a homlokzat magassága 12 méterről 9,5 méterre csökkent. A hegyvidéki, társasházas területen, mint például a Törökvészi út vagy a Fodor utca környéke, 1986-ra 7,5 méterre csökkent a homlokzatmagasság — ez nagyon nagy csökkenés — és 15 százalékra a beépíthető terület. A változások a már kiadott építési engedélyeket nem érintik. Az a helyzet állt elő, hogy a budai hegyvidéken lévő épületek kétharmada megfelel az érvényes előírásoknak, egyharmada nem. Ezeknél eltűrjük a jelenlegi állapotot. Az 1986-os városrendezési szabályzatot viszonylag későn hozott, de határozott döntésnek foghatjuk fel. — Nemzetközi összevetésben mennyire túlzott a budai hegyvidék beépítése? — Athén vagy Prága magaslatait sokkal sűrűbben építették be, de kétségtelen, hogy bennünket a budai hegyek helyzete aggaszt, különösen ott, ahol az utóbbi 10-15 évben gyökeresen megváltozott a helyzet. Részben azért, mert már maga az építkezés is nagyon kellemetlen dolog. Másrészt változik a növényzet is, még jó tanácsi ellenőrzés mellett is, és később, a gyümölcsfák és a házak együttes hatása más. Az 1986-os szabályzat előírja, hogy az építtető a kertszerű kialakításon belül a telek minden kétszáz négyzetméterére egy nagy lombkoronát nevelő fát köteles ültetni — a gyümölcsfák közül a dió ilyen —, de ennek a rendelkezésnek a hatása csak évtizedek múlva mutatkozik. A hegyoldalon lakók mindegyike szép kilátást szeretne, viszont sokszor csak egymást fedő házakat látni. Egy-egy helyen korlátoztuk az épület elhelyezését: például a hegyre fölfutó telkeknél lehúztuk a házat az út mellé (a Verecke útnál, az Apáthy-szikla alatt). — Hogyan kerülhetett sor egyáltalán arra, hogy ezt a szép természeti képződményt így körülépítsék? — Az 1984-es tanácsi határozat kimondja, hogy a legkritikusabb helyeket ki kell sajátítani. Az Apáthy-szikla fölött kisajátítottunk egy részt, amely korábban lakóterület volt, de szerencsére nem épült be, négyszögöle hatezer, az egész 12 millió forintba került. A tanácsnak nincs elég pénze a területek megszerzésére, azok az idők pedig elmúltak, amikor egyszerű tiltással korlátozni lehetett valakit a saját tulajdonában. A budai hegyvidékkel kapcsolatban nem arról van szó, hogy növekedett az építési terület, hanem arról, hogy beépítették az építési területeket, és inkább az egyes épületek vagy épületegyüttesek okoznak gondot. A közintézményekkel más a helyzet, ilyenekre mindig szüksége volt az embereknek, s ezek esztétikai szempontból is jelentős szerepet játszottak. Az a baj — s mostanában egyre nagyobb —, amikor egy-egy újgazdag háza próbál a figyelem középpontjába kerülni. — Az ilyen, túl nagy, hivalkodó házak ellenérzést váltanak ki. — Az emberek nem fogadják el, hogy egyes polgártársaik annyival többet érnének náluk, mint amennyire házaik uralják a városrész képét. Az, hogy a János-hegyi kilátó kiemelkedik a környezetéből, senkit sem zavar — ez a feladata. Az viszont zavaró, amikor egy lakóépület többet akar mutatni, mint ami. Ahogyan a társadalmat irritálja a könnyű pénzszerzés, ugyanúgy irritálja ennek építészeti megfogalmazása. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a jó építészethez — a népi építészet gyöngyszemeit kivéve — mindig pénz kellett — az a kérdés: mit reprezentál az épület. Hogy csak egy példát említsek, a csodálatos olasz reneszánsz városházák sora jelzi, hogy a közösség is igen jó mecénás lehet. Egy alkalommal svéd építészeket vittem körül Budán — lelkesedtek az építészek szabadságáért, de a túlzások, no meg az építési színvonal nem tetszett nekik. Igaz, a gazdag svédeknek nem telik ilyen hivalkodó pénzbefektetésekre, az 8