Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Szále László: Kőgyűrű és kártyavár

hány vezéralakjának utcanévtáblákon jelentkező népszerűségi statisztikája lényegesen kedvezőbb más, egyébként ugyancsak nemzeti nagyságnak tekinthető társáénál. Úgy tűnik, az utcaneveknek is megvan a maguk sajátos „slágerlistája". UTCÁK: 1. II. Rákóczi Ferenc 15 2. Petőfi Sándor 14 3. Kossuth Lajos 13 4. Hunyadi János 13 5. Széchenyi István 13 6. Vörösmarty Mihály 13 7. Arany János 13 8. Batthyány Lajos 12 9. Jókai Mór 12 10. József Attila 12 TEREK: 1. Petőfi Sándor 6 2. Kossuth Lajos 5 3. Hunyadi János 3 4. Bajcsy-Zsilinszky Endre 3 5. II. Rákóczi Ferenc 2 6. Vörösmarty Mihály 2 7. Batthyány Lajos 2 8. Deák Ferenc 2 Egyes nevek közkedveltsége a közösségi tudat szempontjából tulajdonképpen örvendetes. Tudjuk, szinte valamennyiük életének, munkásságának, közszereplésének jelentős színtere volt a főváros. Sok esetben életük és életművük szinte elválaszthatatlan Budapesttől. Még állnak, szerencsére, olyan falak, amelyek egykor hangjukat visszhangozták. Még vannak olyan városrészek, ahol ma is eligazodnának. (Kivéve, ha a saját nevük utcáinak ösvényein indulnának a keresésnek.) Az emlékek megörökítésének szándéka azonban nem terjedt ki a személyek és helyek közötti összefüggések felismerésére és ilyen módon való jelzésére. Természetesen az utcanévadásoknál legfeljebb egyetlen — és nyilván nem is a legdöntőbb — szempont lehetne az, hogy egy-egy utca vagy tér híressé vált lakója, legalább nevében térhessen oda vissza. Azonban annyira figyelmen kívül hagyni ezt a természetesnek tűnő gondolattársítást, amennyire ezt tapasztaljuk, legalábbis gondatlanság. Ezért az utcanév-gyakoriságokat elemezve felmerülhet a gyanú: néhány nagyságunk közkedveltsége az utcanévadásban valóban az irántuk érzett — szűnni nem akaró — kegyelet és hála újra és újra termelődő megnyilvánulása-e? Nem inkább valamiféle gondolkodási kényelmességet, ötlettelenséget, az ilyen fajta összefüggésekkel szembeni érzéketlenséget rejt inkább? Nem csupán a mindig egyszerűbb és kényelmesebb megoldások iránti fantáziatlansági reflex jelentkezése ez? És ezek a kérdések nemcsak a budapesti utcanéwálasztások, sőt, nem is csak az utcanelnevezések eseteiben jogosulták. Névadományozási sablonjainkra jellemző, hogy nagyjaink emlékezetbe való rögződése miatt még olyan igencsak jelentős alkotók is hátrányt szenvednek, akiknek a neve sokkal indokoltabban szerepelhetne azon a környéken. Sajnos ezen az sem segít, ha városunk iránti elfogult szerelmüket nyilvánosan megvallják. így kaphatott mindössze egy-egy jól-rosszul megválasztott utcácskát, terecskét például Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő. Pedig a kultúra és a helytörténet szakértőinek érdemi véleménye alapján valószínűleg minden szempontból odaillő javaslatok közül választhattak volna az egykori városatyák. Néha azért mutatkozott ellenpélda vagy legalább más szándék is. A Tanácsköztársaság igazán súlyos gondoktól terhes 133 napjában akadtak olyan várospolitikusok, akiknek ilyesmire is kiterjedt a figyelme. így kapott „testre szabott" megbízást utcaátkeresztelési javaslatok megtételére a régi Óbuda, Buda és Pest történelmi hangulatú zegzugainak kiváló ismerője, Krúdy Gyula. (E-gyébként Krúdy is igazán sok utcában lakott, csak a mostani, VIII. kerületi Krúdy Gyula utcában nem járt haza sohasem.) A jelenlegi utca- és településnév-adások rendjét 1976 óta egy, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnöke által kiadott jogszabály szabályozza. Ebben megfogalmazást nyert — többek között —, hogy: „Az utcanév megállapításakor figyelemmel kell lenni a történelmi hagyományokra, a földrajzi környezet-Egyetérthetünk Seregélyesi János megállapításával, mely szerint a helyes utcanévadás „hozzásegítenea város múltjához való érzelmi kötődésünk tudatosabb kialakításához". De, ahogy írása is mutatja, a találó, eligazító névadás nem is olyan egyszerű dolog. Eltekintve a közvélemény, a lakosság — rendszerint érzelmi okokból — megosztó véleményétől, a közigazgatási, postai stb. nehézségektől, már csak azért sem egyszerű ügy ez, mert szemléletünket befolyásoló, történeti folyamatról van szó. Nem véletlen, hogy egyre duzzad az erre vonatkozó szakirodalom. Régi felismerés: akkor válik valami — személy, tárgy, fogalom — igazán ismertté, életünk részévé, személyes kapcsolattá, ha „nevét is, virágát is tudom". Ha valamit néven nevezünk, megjelenik, legalábbis tudatunkban. Hogy bizonyos népek bizonyos korokban a valóságos megjelenésben is hittek, tartottak tőle, arra példa a szlávoktól átvett medve szavunk. Volt rá ősi szavunk is, de azt nem mondták ki, félvén az állat megjelenésétől, így a régebbi .ritkán használt szó feledésbe merült. Az eszkimók gyakori névváltoztatásának az oka is hasonló: elhunyt névrokonaik felidézésétől tartanak. Nekünk már nincsenek ilyen félelmeink, sőt, a névadásra a tisztelet ösztönöz bennünket, s a vágy, hogy az arra érdemesek emléke fennmaradjon. Igen ám, de az utcanév — általában a földrajzi név — elsődleges feladata az útbaigazítás, tájékoztatás. Itt jönnek a bajok, főleg Budapesten. Mert, mint Seregélyesi János felsorolja, számtalan Rákóczi, Petőfi, re és a nyelvhelyességi követelményekre." A lehetőség szerinti helyes névkiválasztások érdekében a jogszabály példaként felsorol néhány olyan szaktekintélyt, akitől előzetesen szakvéleményt lehet kérni. Például munkásmozgalmi vonatkozású név esetén az MSZMP Párttörténeti Intézete. Vagy más, megfelelő ismeretekkel rendelkező szakembertől — nyelvésztől, helytörténésztől. Általánosnak nevezhető jelenség, hogy az ilyen döntéseket előkészítő hatóságok — a kerületi tanácsok igazgatási osztályai — meglehetős bátortalansággal élnek a jogszabály sugallta lehetőséggel. Az ehhez szükséges kapcsolatok kiépítése kerületenként erősen változó eredményességgel folyik. Nem vitatható, hogy utcaneveink bölcs megválasztása, városfejlesztési gondjainknak csak igen kis részét képezi. Ugyanakkor az ezzel kapcsolatos kultúrtörténetileg üdvözlendő, jó gyakorlat kialakítása, szerencsére — a városfejlesztés egyéb területeitől eltérően —, nem igényel különösebb beruházási költséget. Ennek hasznát és jelentőségét mégis épp olyan hiba lenne alá-, mint túlbecsülni. Ez a haszon és értelem nem több annál, mint hogy a mindenfelől reánk zúduló információáradatban észrevétlenül közelebb kerülhetnénk bizonyos hagyományértékeinkhez. A maga módján ez is hozzásegítene a város múltjához való érzelmi kötődésünk tudatosabb kialakításához. SEREGÉLYESI JÁNOS Kossuth, Hunyadi, Széchenyi stb. utca, illetve tér zavarja a tájékozódást, ráadásul az illetők nem is laktak az emléküket megörökítő helyen — ez már a század elejétől a kabarétréfák szétlőtt céltáblája —, ugyanakkor mások mindössze egy utcácskát, terecskét vagy azt sem kaptak. (Bár én a Kosztolányi teret nem nevezném „terecskének".) Az ellentmondás, hajói érzékelem, a tájékozódás lehetőségének a-megadása, javítása és a múlt nagyjainak a tisztelete közt van. Hol az egyik, hol a másik szempont kerül előtérbe, hol keveredik a kettő. Nem a nevezettek közti értékrend tehát a döntő (mert ha igen, hány teret kellene még elnevezni pl. Arany Jánosról, akinek ugyanúgy egy „tere van", mint — a joggal becsült — Heltai Jenőnek), hanem — hangsúlyozom — az eligazítás. E szerint az lenne a legjobb megoldás, ha mindenkiről csak egy utca lenne elnevezve. Ez azonban csak jámbor óhaj — főleg a Postáé. „Nem csupán mindig egyszerűbb és kényelmesebb megoldások iránti fantáziatlansági reflexek jelentkezése ez?" — teszi fel a kérdést Seregélyesi János. Nem. Legalábbis nem mindig. Ugyanis — hogy újból a történelmi előzményre, folyamatra hivatkozzam — a még nem is olyan régen még önálló városoknak, falvaknak (Újpest, Kispest, Csepel stb.) mind megvolt a maguk Kossuth, Petőfi, Rákóczi útja, utcája, tere — és nem a „fantáziatlansági reflex" miatt. Ezek az elnevezések beleivódtak az ott élő lakosok érzelmi világába, tájékozódási ismereteibe. Megváltoztatásuk nem lenne mindig kívánatos. Az illetékes bizottságok vé-Vitatkozó névadók