Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Seregi László: Nem keserű pirulák

persze, a kényszerből fakad —, ,,a szintentartás" sem oldható meg fejlesztés, befektetés nélkül. Hogyan születik az új gyógyszer? Annyival tartozunk az igazságnak, hogy a Richter Gedeon főosztályvezetője könnyen beszél. Hiszen termékeikre igényt tart a nemzetközi piac, csak győzzék teljesíteni a megrendeléseket. S ezt nem utolsósorban annak köszönheti, hogy mindig ügyelt rá: ne legyen szűkében az igazi „koponyáknak", az olyan szakembereknek, akik akár egymaguk képesek irányt szabni a kutatásoknak. Egyikőjüket dr. TUba Zoltánnak hívják. Magas, szemüveges férfi, a Szintetikus IV. labor vezetője. Rendkívül közvetlen, csak az feszélyezi, hogy magának kell kiállítania önmagáról bizonyítványt. — Fő területem a szteránvázas vegyületek kutatása — fog bele, és csak azért nem vágok közbe, mert pontosan tudom, hogy olvasóink többsége tökéletesen tisztában van a szteránvázas vegyületek jelentőségével, különös tekintettel azok élettani hatásaira. Foglaljuk azért össze, hogy e kutatásokból miféle gyógyszereket állítottak elő! Ki ne hallott volna a Prednisolonról, a Hydrocortisonról és eddigi csúcsmedicináikról: a Depersolonról meg az Arduánról? — Hogy születik új gyógyszer? Kap egy konkrét feladatot, mondván, „kedves Tuba kolléga, záros határidőn belül tessék előállítani a rák ellenszerét", vagy inkább önre bízzák, merre indul el és miért? Tuba Zoltán, mint a műszaki emberek általában, nem kedveli az általánosságot, a tét nélküli beszédet. Ezért inkáb elmeséli, hogyan jutott nyomára az Arduánnak, annak a gyógyszernek, amely — sokak véleménye szerint — akkora üzleti siker előtt áll, mint a Cavinton. Ami nagy szó, mert méga japánok is behódoltak neki, milliárdszám fogyasztva belőle. — A Depersolon kifejlesztésén dolgoztunk; ez egyébként nem más, mint egy gyulladásgátló szer. Szóval, eközben felfigyeltünk egy vegyületre, amelynek izomernyesztő hatása van — idézi fel a múltat. De mivel nem értek rá ezzel az úgynevezett kvaternerszármazékkal foglalkozni, félretették, mondván, majd előveszik újra, ha lesz egy kis idejük. Ez azidő el is jött, rögtön azután, hogy megjelent a nemzetközi szaksajtóban egy publikáció, amely épp azt taglalta, hogyan és miből lehetne előállítani olyan szert, amely, kivált műtétek előtt, elernyeszti az izmokat. — Látja, ezért fontos, hogy az ember lépést tartson a szakirodalommal — jegyzi meg kesernyésen a tudós, nem titkolva, hogy mostanság nem olyan egyszerű hozzáférni a szükséges folyóiratokhoz. De most 1987-et írunk, az az esemény pedig, amelyet végigmondanék, 1972-ben történt. Azonnyomban félretettek hát minden mást, hogy beleáshassák magukat a kvaternerszármazék elemzésébe. A végeredmény azóta ismert: megszületett az Arduán. — Ezt most nem egészen értem. Tizenöt éve fedezte fel ezt a gyógyszert, és csak most áll nemzetközi piaci bevezetés előtt? Vagy ebben a szakmában sem ritka a fejlemények mesterséges, személyi eredetű lelassítása...? — Nézze, ahhoz, hogy egy vegyületkombinációból gyógyszer legyen, tíz év kell. Akár tizenkettő is. Sosemárt az óvatosság, a túlbiztosítás. De a tizenöt, az nagyon sok. Valahogy nem vagyunk igazán felkészülve a sikerre. Pedig, higgye el, nemcsak én vagyok érdekelt a szakmai és az anyagi elismerésben. Lassan őrölnek a malmaink, ez az igazság. Ami pedig a célzását illeti: minden szakmában van irigység, féltékenykedés, de az igazán nagy ötleteket nálunk, itt a Richter Gedeonban, nem lehet elnyomni, hosszú távra háttérbe szorítani. — Ez az iparág a leginnovatívabb Magyarországon — egészíti ki a képet dr. Fekete György, s csak emlékeztet rá, hogy hazánkban évente összesen ezer szabadalmat nyújtanak be. Ebben a számban minden és mindenki benne van, az állami díjastól kezdve a perpetuum mobile huszonnyolcszoros felfedezőjéig. Az ezerből 150-200 okvetlenül a gyógyszeriparból érkezik. Ez is azt jelzi, hogy ebben az ágazatban másfélék a bajok, mint amelyekhez hozzászoktunk. A tudományos vezérigazgató-helyettes a statisztikát mutatja: 1980-ban 89 újítást hasznosítottak, 85-ben már 137-et. A találmányok száma pedig csaknem megháromszorozódott, negyvenről 115-re emelkedett. — Most min dolgozik? — fordulok újra dr. Tuba Zoltánhoz. A professzor megirigyelte francia kollégáinak a sikerét, akik nemrégiben rábukkantak az ötven feletti férfiak legnagyobb félelmének ellenszerére, a jóindulatú prosztata-megnagyobbodás hathatós medicinájára. Csakhogy, szerinte, ez a készítmény, noha értékei vitathatatlanok, mégsem az elképzelhető legjobb. Feltette hát magában, hogy előállítja az optimális gyógyszert. Kísérletei már farmakológiai stádiumban vannak, a többit meg majd, ahogy eddig, meglátjuk — mondja, és idegesen beletúr a hajába. A „legnagyobb környezetszennyező" erőfeszítései — Aza hír járja, hogy az egész fővárosban a Richter Gedeon a legnagyobb környezetszennyező—mondom Dualszky Sándornak, a munka-, tűz- és környezetvédelmi főosztály vezetőjének, aki idegesen felpattan a helyéről, s mint aki nem képes egy pillanatig sem megülni, fel s alá járkál a szobában. — Természetesen szennyezzük a környezetet, de ez nem a mi hibánk. Annak idején ugyanis, amikor ezeket az üzemeket idetelepítették, még nem is hallhattunk környezetvédelemről — magyarázza olyan vehemenciával, mintha személyében akartam volna megbántani a mulasztások miatt. — Dualszky úr, visszavonom iménti kijelentésemet, de cserében, ha megkérhetném, üljön vissza — igyekszem kiengesztelni. Sikerrel! Ettől fogva aztán arról beszélünk, amiről érdemes. Kiderül, hogy a gyáriak már 1965-ben programot dolgoztak ki a környezet megóvására. A program keretében létrejött a szennyvizekkel foglalkozó labor, elérve, hogy azóta a teljes mennyiséget semlegesíteni tudják. Igazi megoldás a biológiai tisztítás volna, de erre nem megfelelőek a gyártelep adottságai. Nincs tévedés, nem a pénz kevés: a körülmények nem alkalmasak, mivel alig van tenyérnyi üres hely, annyira be van építve itt minden. — Évente több és több pénzt fordítunk környezetvédelemre, de tudjuk, úgysem érhetünk a gondok végére. Már csak azért sem, mert rendkívül széles skálán mozognak technológiáink. És arra csakugyan nem futja a pénzünkből, hogy mindegyik folyamathoz egyedi szűrős- vagy egyéb, a célnak megfelelő berendezést építsünk — állítja. Tavaly egyébként 200 millió forintot költöttek a környezet megóvására, de ennél többet tesz ki a teljes összeg. A Világbank ugyanis komoly támogatást nyújt a dorogi hulladékégető felépítéséhez. A létesítményre annál is inkább szükség van, mert a vállalatnál évente 1500 tonna veszélyes hulladék keletkezik! —Mennyire gyakoriak a foglalkozási megbetegedések?— kérdezem Major Ottónétól, a Chemia III. üzemvezetőjétől, aki jubilál: huszonöt esztendeje lépett a gyáf kötelékébe. — Nem volna értelme titkolni, hogy üzemünk eléggé veszélyes. De nem annyira, mint gondolja. Ha valaki betartja a rendszabályokat, és noszogatás nélkül felveszi a védőruhát, azt nem érheti különösebb baj. Balesetek előfordulnak ugyan, de állítom, hogy dolgozóink egészsége megőrizhető. — Melyik a legveszélyesebb anyaguk? — Melyiket emeljem ki, illetve melyiket hagyjam figyelmen kívül? Nálunk hormonkészítményeket, helyesebben: ezek alapanyagát állítják elő. Eléggé csínján kell bánni velük, mert lehetnek káros hatásaik. Dolgozóinkat egyébként negyedévente rendszeresen orvosi vizsgálatra küldjük, és akinél változásra utaló nyomokat lelnek, megkezdik a szükséges kezelést. — Mégis, épp a viszonylagos veszélyeztetettség miatt hányan mennek el? Gondolom, az átlagosat lényegesen meghaladja az itteni fluktuáció! 12