Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - TÉKA - POSTA

téka bői. Ugyanakkor viszont örömmel állapíthatja meg az olvasó az esszék témavilágának sokrétűvé válását. Ezúttal két nagy mezőre tagolódik az évkönyv. A szépirodalmi publikációk — őszintén megvallva — kevésbé hatottak felvillanyozóan, mint a tanulmányok. A húsznál több költő műveiből jószerint Szőcs Géza két torokszorító verse s Vészi Endre sajátos fővárosi lírája ragad meg emlékezetemben, a többi sok fejtörést okozó poéma. A nyolc szépprózából két nagy elbeszélés okoz töprengést. Nádas Péteré egy, a természeti magányba menekedett nyugdíjas börtönőr váratlan emberöléséről szól. E túlírtságának monotóniája után frappánsan befejezett beszélynél bővebb izgalmat keltett bennem Mészöly Miklós Bolond utazása a felszabadulás utáni somogyi tájon, egy ó vasúti kocsi félálomvilágában, amikor is a sokféle asszociációt felvillantó társaság karambolhalálban pusztul el. Szobotka Tibor regényrészlete, Ács Margit nyugodt folyamú Rejtett poénja minden bizonnyal nagyobb olvasói érdeklődést vált ki. Grendel Lajos novelláját már olvashattuk, s akaratlanul felidézi a jugoszláviai Varga Zoltán 1966-os Az Eldorádó mulató című elbeszélésének tragikus végét. A tanulmányok világa érdekes módon gazdagodott a halál témájával vagy olyan érdekes történelmi alakok portréjával, mint Albert Gábor Szemere Bertalanról szóló írása, vagy Vargyas Lajos Görgey Artúr mellett mondott meggyőző védőbeszéde. Érti az olvasó a koncepciót, melybe beleillik ez az írás, elég utalni arra, melyik Görgey-drámát méltányolta inkább az ötvenes évek kulturális politikája, Illyését vagy Némethét?! — elvégre Domokos Mátyás hasonló szenvedéllyel kéri számon ettől a korszaktól a meg nem született műveket, kicsit olyan beállítással, mintha csak ez jellemezné e művelődési kort. Stratégiailag a Nyugat-hagyományt kiszorító gyakorlatot bírálja Kabdebó Lóránt Szentkuthy Miklós oeuvre-jét áttekintő, nyilván monográfiát előlegező jegyzetsora. S nemkülönben Lackó Miklós precíz tanulmánya az 1910 táján született harmadik írónemzedékről. Berend T. Iván rövid dolgozata Közép-és Kelet-Európa kulturális identitásáról az irodalmi kereteken túl, messzire világító írás. Valahogy felemás érzésekkel ül az olvasó Esterházy Péter diákoknak szánt Móricz Zsigmond utószava elolvasásához, ám áthangolva készülékét a gimnazista zsargon hullámhosszára, rádöbben; milyen mély őszinteséggel érti, érzi meg Esterházy Móricz kivételes nagyságát, s képes „eladni" írói bravúrjával ezt a mai fiatal olvasóknak. Amikor szűkös városi lakásainkban egyre nehezebb a gazdag folyóirattermés megtartása, felötlik a kérdés: érdemes-e polcra tennünk évenként két ilyen vaskos kötetet?! Mindenképpen. Különösen, ha eddigi urbánus témavilágukat tovább gazdagítják, megtartván az alapító nemzedék mestereit, táborukba vonják az útkereső fiatalok értékeit. Valamikor, négy évtizeddel ezelőtt a fiatalok bátorságával léptek porondra, vállalva a pergőtűz repeszeit. Most ők adják meg a lehetőséget a mai ifjaknak, s gazdagítsák tovább évkönyveik sajátos színével a mai magyar irodalom demokratikus palettáját. (Magvető) VARGA IMRE Válasz 1934-1938 A tucatnyi évfolyamot egy kettős, fiktív számba zsúfoló Korunk-antológia, majd a Gondolat 1935—1937 című gyűjtemény, legutóbb A Kelet Népe 1935—1942 hasonmás antológia után újból egy legendás hírű folyóirat válogatott anyagát vehetjük kézbe Válasz 1934—1938 címmel. A falukutatóknak, népi íróknak nevezett munkatársi gárda öt évfolyamot megélt folyóiratából Széchenyi Ágnes válogatott és szerkesztett olyan antológiát, amely, megítélésem szerint, képes a mai olvasókban feltámasztani a harmincas évek második felének politikai, társadalmi, szociális, irodalmi atmoszféráját. A feledhetetlen szerkesztő, Sárközi György szervezői és kiadói zsenialitásának jóvoltából fél évtizedig működött a nem nagy példányszámú folyóirat, több százra rúgó munkatársi együtteséből alig harminc élő költőt, írót, kritikust tudtam összeszámolni. Ezért is volt éppen ideje, hogy egy ilyen gyűjtemény rávilágítson e folyóirat valóságos szerepére, súlyára, küldetésére. Széchenyi Ágnes válogatása legendaoszlatónak mondható. Általános a hiedelem, hogy a felszabadulás előtti Válasz a földreformért küzdő, falukutató írók egyik vezető orgánuma volt, s ha városiasabb hangon és „urbánus" közreműködőkkel is, végeredményben a Márciusi Front és a leendő Magyar Parasztpárt programadó fóruma. Részben így is volt, bizonyítja a gyűjtemény. Ám sokkalta több is volt ennél, szélesebb látóhatárú, általánosabb, nemzeti s Duna táji küldetést egyaránt vállaló. Elég egy beszédes példa: Gereblyés Lászlónak négy hosszabb, irodalmi rangú szociográfiája a textiles, sütőipari, építő, bőrös üzemi dolgozókról a Válaszban kaphatott helyet. Vas Istvánnak egy szocialistához intézett öt levele, mely máig ható éleslátással szól az európai munkásmozgalom akkor feszítő kérdéseiről, csakis itt láthatott napvilágot. Rendszeres figyelemmel kísérték a szomszédos államokban, főként a Romániában folyó falukutató, parasztmozgalmi tevékenységet, nem feledkezve meg az ott élő magyar kisebbségekről sem. Nemcsak a folyóirat alapító „debreceni" triásza — Fülep Lajos, Németh László s az eleinte szerkesztő Gulyás Pál —, hanem a szerkesztés keresztjét három évfolyamon át vállaló Sárközi György is a tanulmányok, a nemzeti lét politikai, gazdasági, kulturális horizontját józan realitással, a megjelenhetés határain belül maradó szókimondással feltáró esszék, cikkek, tanulmányok, vitairatok, glosszák közlését tartotta elsőrendű fontosságúnak. A szépirodalmi rész — egy-két Nyugat-beli író távolmaradása ellenére — rangos szépírói gárda széles arcvonalát engedte szóhoz jutni. Széchenyi Ágnes válogatása jól érzékelteti ezt, bár mintha kissé engedne a mai megítélésnek az akkori arányok, közlésbeli súlypontok rovására. Viszont: amennyire izgatott örömmel olvassa a mai érdeklődő Vas István annyit korholt öt levelét, legalább akkora érdeklődéssel olvasná Gulyás Pál 1937-es, a költőre azóta árnyat vető tanulmányát, az Út a Kalevalához címűt is. A mának is sok tanulsággal szolgálna Costa Carei román író szomszéd állambeli rokonlelkű fiatalokról szóló írásának közreadása. Az ilyen írások közlése még valóságosabbá tette volna a régi Válasz képét. Az öt évfolyam összesített tartalommutatója módot teremt a mai olvasónak a válogatás kontrolljára. Sajnálatos, hogy éppen ezekbe csúszott néhány zavaró hiba, így Szemlér Ferencről a 660. és Juhász Gézáról a 663. oldalon. Széchenyi Ágnes válogatásáról, szerkesztési elgondolásáról elismeréssel mondhatom azt: bizton kiállja a Válasz régi olvasóinak kritikáját is. Utószóként olvasható alapos tanulmánya pedig szó szerint levezeti a tanulságokat az előzőleg olvasott tanulmányokból, irodalmi alkotásokból: árnyalt, mindent figyelembe vevő, előkoncepciók nélküli, a korábbi, Választ értékelő tanulmányoknál hitelesebb képet alakít ki nemcsak a folyóirat, ezen túlmenőleg munkatársi együttesének társadalomtörténetiirodalmi szerepéről is. (Magvető Könyvkiadó) VARGA IMRE Régi magyar társasélet „Az idők jele, hogy a szülők már a leányokat is kenyéradó pályára nevelik, nehogy kegyelemkenyérre szoruljanak, vagy kénytelenek legyenek férjhezmenni egy nem szeretett férfihoz, csak azért, hogy az élet szükségleteit boldogságuk árán is megszerezzék." E sorokat Vay Sarolta írta a múlt század végén. Ki volt ő, milyen a sorsa, arról a Magyar Hírmondó című sorozatban megjelent Régi magyar társasélet című könyv Utószavában pontos és színes képet kapunk, melyet a kiadvány gondos szerkesztője és jegyzetelője, Steinert Ágota festett. Történelmi múltú, grófi család gyermekeként látta meg a napvilágot 1859-ben Vay Sarolta. Fiútestvérei közt maga is afféle fiúként serdült fel, gondos nevelésben részesülvén. Műveltségét gyarapítandó, külföldön és itthon még egyetemi végzettséget is szerzett. Ám a család elszegényedése után kenyérkereset után kellett néznie: hírlapíró lett; 1895-től főként a Pesti Hírlapban jelentek meg írásai, melyeket mindinkább megkedvelt a közönség. Emellett — amint Krúdy Gyula érzékletesen jellemzi — a közízlést pukkasztó férfias öltözködésével és életmódjával ugyancsak föltűnést keltett. A századforduló környékén több kötete is megjelent; ezek főként a 18. és 19. századot idézik. Közülük — Steinert Ágota értékelése szerint — ,,a legelevenebbnek, legérdekesebbnek a kétkötetes Régi magyar társaséletet tarthatjuk." Ebből nyújt terjedelmes válogatást a mai olvasónak az eredetivel azonos című kiadvány. Az időszak, amit felölel, Mária Terézia trónra lépésétől V. Ferdinánd uralkodásának végéig, 1848-ig terjed. Az ember — az Utószó és a Tartalomjegyzék elolvasása nélkül — csupán A fontosabb nevek magyarázata című bőséges zárórész ismeretében is azonnal tudhatja, hogy az írónő érdeklődésének középpontjában elsősorban az arisztokrácia áll, a Jegyzetek böngészése hasonlóképpen ezt a várakozásunkat erősíti. Ám a terjedelmes mű apránkénti olvasgatása — mert egyvégtében ez ugyancsak fárasztó 46