Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Buza Péter: Egy fénykép regénye

Dagerrotípiához való keretben egy ambrotípia. Szuggesztív tekintetű fiatal férfi. Táncsics volna? név többször nem fordul elő Táncsics Eszter eddig még jórészt publikálatlan, a család tulajdonában lévő naplójában. Sajnos a címtárakban is azonosíthatatlan. Pedig bármelyik felemlegetett név tulajdonosának hagyatékából előkerülhetne a Táncsics-portré valamelyik változata! Szinte hihetetlen — és nehezen magyarázható —, hogy eddig még egyetlenegy sem bukkant fel! 3Amiről eddig szó volt, részben már azután begyűjtött információ, hogy barátom és régi munkatársam, Gadányi György — aki nemcsak mint fotóművész, de mint a fotográfia hazai és nemzetközi történetének gyűjtő-szakértője is rangot vívott ki magának — megosztotta velem házi múzeumának legfrissebb szenzációját: egy dagerrotípia-sorozat részeként. Táncsics Mihály különleges eljárással készült portréja került a birtokába. A hitelesség kérdése szinte azonnal felmerült. Kezdjük talán azzal, amit erről a kétségtelenül szuggesztív egyéniséget ábrázoló ősfényképről biztosan tudunk. Gadányi György szétszerelte a tokban, keretben, ragasztott papírok között rejtőző műveket, s néhány dolgot megállapított róluk. A négy darabból álló kollekció korábbi gazdája az azóta elhalt Szegedy Béla építészvállalkozó volt. — Nyilvánvalóan egy kéz keretezte át valamennyit — mutatja Gyuri a virágmintás keretet. — Úgy érted, hogy ó/keretezte? — Egészen biztosan. Utólag építették be a dagerrotípiára jellemző fémtokos szelencét a fakeretbe, piros plüssel szegélyezve. Batthyány Lajosné, Barabás Miklós, a Táncsicsnak jelzett személy és egy ismeretlen. Három tökéletesen egyező s a hozzájuk hasonló negyedik keret, ugyanabból a bársonyból kivágott paszpartuval. Egyen mindenféle írások. Például: Prof. Koller és Borsos J, Deakgasse No.4. Ami így zagyvaság. Mert volt külön Koller és Borsos, de nem voltak társak, s nem lehetett a Deák Ferenc utcában közös műhelyük... — És látok egy bélyegzőt is a papíron. Amely szerint ez a tárgy Kallós gyűjteményéből való. — A századforduló táján divatos fényképész volt Kallós Oszkár. A Hadtörténeti Múzeum sok felvételét megvette a fiától. — Házilag barkácsolt keretek — egy kéz munkái, de csak egyen van rajta Kallós tulajdonbélyegzője... — Holott a négy darabot együtt és egyszerre vettem meg Szegedytől, és ő is együtt vette valakitől. De nem Kallóstól. Legalábbis nem közvetlenül tőle. Van viszont egy fontos különbség a kollekció darabjai között. Három ezekből dagerrotípia, egy pedig ambrotípia. Vagy valami ehhez közel álló eljárás. És éppen ez az a kép, amelyre valaki ráírta: Táncsics Mihály... — Mind a négy dagerrotípiákra jellemző szelencében rejtezik... — Egyszerű a magyarázat. A dagerrotípiát felváltották a nedves albuminos, kollodiumos eljárások. Az előbbi mindig egyedi, ékszer jellegű alkotás, drága ritkaság. Az ezután következő üvegnegatívos eljárások előnye, hogy azokról tetszés szerinti másolat készíthető. De ezek a halvány rajzú, bágyatag, barnás-sárgás papírképek össze sem hasonlíthatók az ősfénykép nagyszerűségével. Viszont tele voltak a raktárak rangos keretekkel, cizellált fémszelencékkel. Ezekbe, persze, nem lehetett beleapplikálni a papírképet. Kitaláltak tehát egy köztes eljárást, amelynek segítségével az üvegnegatívból — egy kis manipulációval, optikai trükkel — pozitívnak látszó felvételt lehet varázsolni. Egy vékony falú, alulexponált üvegnegatív, ha sötét háttérre ültetik, bizonyos fénybeesési szög esetén átfordul élvezhető látvánnyá. Ilyen eljárás az ambrotípia. És mivel a gyanta-kátránynövényi olaj keveréket, ezt a fekete hátteret, közvetlenül az emulzióra kenték rá, mármint az üveglap exponált oldalára, erről éppúgy nem lehetett „snassz", sárga, vacak papírképeket sokszorosítani. Viszont bele lehetett zárni a raktáron maradt szelencébe. Sajnos azonban ezek a szelencék évtizedekig forgalomban voltak. Kormeghatározásra alkalmatlanok. — És maga az eljárás? — 1850-től létezik az ambrotípia. De már 1846-ban kísérletezett Párizsban hasonló módszerrel, a „niepcetípiával", a híres Niepce unokaöccse. És ez a felvétel készülhetett az utóbbi eljárással is. — Hol volt erre a képre ráírva, hogy Táncsics Mihályt ábrázolja? — Egy kis papírcsíkon, amely kívülről volt felragasztva a keretre. — Vajon kinek az írása? És kinek a keze munkája a négy keret? — Az biztos, hogy Szegedy úr már így együtt látta őket egy falon — ahogy mondta — abban a lakásban, ahonnan szőnyeget, bútort, miegymást vásárolt. — És hol volt ez a fal? — Az én történelmi vétkem, hogy nem kérdeztem meg tőle... A Zichyeket emlegette. De a részletekre nem emlékszem. Talán nem is mesélt részleteket. — Búvárkodjunk egy kicsit együtt a lélek rejtelmeiben. Milyen ember az, aki elővesz négy régi, lomként heverő keretet, egy kopott bársonyrongyot, és jól-rosszul belefoglal ezekbe négy ősfényképet. Nem volt szakember. Nem lehetett az... — Egy öregember. Remeg a keze. Emlékezni szeretne: valamiért fontos neki ez a négy idegen kép. Sohase fogjuk megtudni, ki volt, s miért fogott hozzá... A felfedezett ambrotípia legkorábban — ha nem niepcetípia! — 1850-ben készülhetett. Akkor, amikor Táncsics Mihály ötvenegy éves volt, és éppen üldözői elő bujkált, amint majd teszi évekig: felesége segítségével csepp lakóházuk padlatába vájt üregben. Két nyomon indulhatunk, ha erről a pontról tovább akarunk lépni. Az egyik éppen az, amibe belekezdtem: hogyan egyeztethető össze magával Táncsics Mihály életrajzi adataival mindaz, amit e különös fotográfiáról tudunk. 4Mi szól a keretre utólag felragasztott névmegjelölés ellen? A férfi haja, szakálla fekete. Éppenséggel lehetne ilyen, még ha ötven-egynéhány éves is a modell, de az Abaúj-Kassai Közlöny 1878. évi 46. számában megjelentetett dokumentum szövege, lévén „Személyes leírása" Táncsics Mihálynak, ellenérvet tartalmaz. Ezt a Schlick generális kézjegyével ellátott körözvényt 1849. január 28-án bocsátották ki Windischgrätz herceg nevében: „...Testalkata kicsiny, arca hosszas, sovány, arczszíne barna, homloka széles, haja ősz, szemei nagyok, szemöldei szélesek, orra hegyes, szája aránylagos, fogai még jók, álla hosszas. Szakálla és bajsza széles és hosszú. Különös ismertető jegyek: mindig tűzzel beszél, gyorsan lépdel, fejét kevéssé magasan hordja, beszéd közben tagjait jártatni szokta, s hosszú hajat hord. Ruházata pontosan meg nem határozható, közönséges barna téli felöltönyt hord." Az ambrotípia — s a vele rokon eljárások — nem rögzít ugyan finom árnyalatokkal, de ha valaki valóban ősz volna, azt nem mutatná feketének. Ez tehát ellenérv Táncsics és a képen szereplő személy azonossága dolgában. Csakhogy van az Életpályámnak egy érdekes mon-39