Budapest, 1987. (25. évfolyam)
5. szám május - P. Szabó Ernő: Kőkatonák
szélesebb vizei fölött a cölöpök. Odakint az utca, mögöttük a fedett kapualj, azon túl az udvar, ahol nem vizslathatnak illetéktelenek. A budai hegyek szőlőskertjeit művelő régi polgárok számára legalább olyan fontos volt az istállókkal, színekkel körülvett udvar, mint az ülőfülkékkel tagolt kapualjból nyíló műhely, bolthelyiség. Az emeleten — vagy emeleteken — a lakás, lent a raktár, üzlet, a városi ember, hátul pedig az a terület, amely a földet szerző, művelő ember életének kereteihez tartozik. A gazdasághoz? Vagy másért is szükség van földre, lovakra, istállóra? Gerevich László, a középkori város egyik legjobb ismerője szerint a gótikus kor polgársága „éppen csak elindult az urbánus fejlődés útján. A városi foglalkozások sokasodásán túl még összekötötte őket a földdel való kapcsolatuk. A birtokperek egész légiója mutat rá a földhöz való ragaszkodás elszakíthatatlan szálaira. És amint elhagyjuk a szűkös helyet nyújtó fellegvárat, a külvárosokban igazi vidéki kép tárul elénk az oklevelekből. Kúriák állottak ott, hatalmas kertekkel, birtokokkal és szőlővel. Még a pesti Belváros szívében álló nagy történetű Bencsik-féle házhoz is jelentékeny kert tartozott." Kúriák, kertek, birtokok... Belváros lett mára a régi, falakkal kerített Pest, a kertek növekedése aligha tarthatott lépést e fejlődéssel. A „birtokperek" számának gyarapodása már inkább, ha manapság inkább csak képletes értelemben használhatjuk is a kifejezést. Egymásra mutogatásban, közönyben, önzésben vagy éppen agresszivitásban ma sincs hiány, de e tekintetben a remények mindig is többről szóltak, mint amit a valóság ígért. Csak szép lassan — mondanák a kőkatonák a kapuk mellett, ha kérdeznénk őkei —, mert igaz, hogy lassú az út, de vannak ennek előnyei is. Út közben lehet nézelődni, meghallgathatjuk egymást, vagy éppen elgondolkodhatunk azon, hová is igyekszünk. Persze minek is beszélnénk a néma kövekkel? P. SZABÓ ERNŐ est, máshol így hangzott: hajózni szükséges — magyarra így fordíthatták volna le eleink: szekerezni kell! Rég volt, nincs már tanúja sem a nekikészülődés utáni lassú indulásnak a fáradt utaknak, az érkezések mélyről feltörő sóhajainak — mondják most egyesek, s hogy régen volt a postakocsik, szekerek, hintók, csézák ideje, abban igazuk is van. De hogy tanúja sincs a régi dolgoknak, az már nem igaz. Itt vannak ma is a néma tanúk, a kerékvetők, amelyek szobrászati műként minimális programot hirdetnek, gyakorlati célú alkotásként viszont igen díszesnek mondhatók. Pontosabban: némelyik díszes, a másik szerényebb külsejű, hiszen nincs közöttük két egyforma, ugyanolyan dísszel ékesített. Van közöttük apró, hengeres, csonkakúp, van hasáb, gömb, félgömb alakú forma. Az egyik vége sima, lapos, a másiké gömbölyded, van bemetszésekkel, hornyokkal, domborulatokkal szinte antik oszloplábazathoz hasonló gazdagsággal díszített alakzat. Többnyire, évszázadokon át, kőből készültek, helyi mészkőből, később, ahogyan a divat változott, megjelent a fém, az öntöttvas, a századfordulós sárkány, szörnyalak, hogy azután századunkban egyre kevesebb ház kapujánál fedezzük fel a kései utódokat. A kerékvető néma, névtelen életet él, még csak nem is szidják igazán. Ha megugrik a ló, ha elvéti a kanyart a kocsis, a káromkodás inkább az állatnak vagy a kerékagynak szól, de talán az sem igazán hangos. Hiszen éppen ezért volt ott a kő: érintetlen maradt a fal, nem károsodott a szekér, a sima, ferde felületről lecsúszott a kerék. Barokk paloták, klasszicista bérházak előtt egyaránt ott állnak e kőkatonák — százötven, kétszáz éve őrködnek egyfolytában? Életkoruk nyilván a lovaktól, kocsisoktól függött, voltak amelyek évtizedek alatt elkoptak, mások azonban talán évszázadokon át őrködtek a ház, a kapu kőkeretének épsége felett. Ezek mellett zörögtek el a visszavívott Budára érkezett telepesek, messzi utakra induló szekereket láthatott némelyik — Kassa, a Szepesség felé gördülő hintót: ezen egyházi férfiú hajtatott be Várad felől, amazon szépen csengő arany érkezett Körmöc felől. Hajnali ébredésekről szólhatna az egyik, álmos szakácsnőt, szilvóriumtól frissülő gazdát látott, a másik fürdőre utazó úrnő csomagjait csodálta. Találkozások és elválások, érkezések és elutazások, barátság, harag, szeretet a vendéglátó s a vendég szívében, udvarias szavak és őszinte mosoly — hányféle embert láttak az apró kőporoszlók! Kálvin tér 8. Őrizték a házat, jelölték az utat és a határt, mint Velence Lenin körút 58.
