Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Sőtér István: Az én könyvtáram

K. L.: — Ösztöndíjasként Flaubert kéziratait is kezedbe vehetted Rouenban. S. I.: — Mi küldött Rouenba mindig? Még álmodtam is róla, hisz ott élt valaha mesterem, Flaubert, e város mögötti birtokán; ablakai a Szajnára néztek, és este felriadt íróasztala mellől, amikor egy vitorlás árbocai súrolták a falakat, és a hajólámpák bevilágították szobáját. K. L.: — A könyvek és éjszakák összekapcsolásában is mestered lett. S. I.: — Még párizsi ösztöndíjas évem idején, amikor doktori értekezésemet írtam a 17. századi francia irodalom stíluselméleti kérdéséről, el kellett utaznom Rouenba. Corneille itt járt a jezsuita kollégiumba, reméltem, megtalálhatom azokat a tankönyveket, amelyekből a stílus művészetét, a retorikát tanulta. 1936 januárjában, egy langyos téli napon érkeztem az esős-párás Normandiába. A jezsuita könyvtár és kollégium teljesen eltűnt, semmi nem maradt meg belőle. De tulajdonképpen nem is azért mentem. A városi könyvtárban egy nagyon kedves hölgy, akkor fiatal kutató — azóta a Flaubert-kutatók számára világnév: Madmoiselle Leleu — fogadott. A nap koronájaként kezembe adta három vaskos kötetben a Bovaryné kéziratát. Meghatva lapoztam mesterem művét; a szürkészöld papíron a sorok ferdén futottak, csupa törlés, toldás — mint szeszélyes vidék, minden lap változtatta arcát, és a regény szemeim előtt vetette le burkát. Sötétedett odakinn, a terem magasságában az aranyozott fal csillogott. Boldog voltam. Figyeltem a könyvtár szolgáit, akik egyik lámpától a másikig mentek, két lámpa között elvesztek a sötétben, majd megszülettek ismét. K. L.: — Ismét egy könyvtár, amely a te könyvtárad meghosszabbítása. Ebből a csodálatos utazásból novellád is született: Egy nap Rouenban. De térjünk vissza saját könyvtáradhoz, külföldi darabjaihoz. S. I.: — Valahányszor Párizsba mentem, mindig sok könyvvel tértem haza. És még egy könyvgyűjtési epizód emlékezetes számomra. 1948-ban Bécsben jártam. Bécsben akkor a szövetséges hatalmak kultúrpropagandát fejtettek ki „átnevelés" címszó alatt, hogy Ausztria lakosságát a nyugati kultúrára ráneveljék. Rendkívül olcsón árusították a francia, angol, amerikai könyveket. Bécsben olcsóbban lehetett könyvet kapni, mint Franciaországban. Valósággal rávetettem magamat erre az olcsó könyvpiacra, majdnem minden pénzemet erre költöttem, és francia vagy angol gyűjteményem nagy része, például ebből a tartózkodásomból állt össze. Egy későbbi periódusban, amikor a Nemzetközi Irodalomtörténeti Társaság elnöke voltam, sok egyesült államokbeli, francia, angol, német tudóssal volt kapcsolatom, ők elküldték könyveiket. Ez szintén önálló része könyvtáramnak. K. L.: — Ha jól tudom, dolgoztál is könyvtárban. S. I.: — A budapesti Egyetemi Könyvtárban. Nemrég jelent meg egy ragyogó könyv, amelyik ennek a könyvtárnak a múltját és jelenét mutatja be, Kenyeres Ágnes munkája. Ez a könyv érdekesebb, mint maga a könyvtár volt. Én azt hittem, hogy egy könyvtáros az azért könyvtáros, hogy a könyvtárt használja. Hogy ott olvasson. Úgy képzeltem el munkahelyemet is, mint valamikor az Eötvös-könyvtárat. Aztán, amikor frissen végzett bölcsészként az Egyetemi Könyvtárba kerültem, ráébredtem arra, hogy egy könyvtárosnak a könyvekhez van a legkevesebb köze. Nem szabad a könyvekkel foglalkoznia, csak katalogizálni, cédulákat gépelni, leltározni, ábécé-rendbe rakni a cédulákat. Nekem Mátrai László volt a főnököm, életének legjobb korszakában, akkor írta az Élmény és mű című könyvét, tele volt ötlettel, gondolattal, szellemes volt, friss. És Mátrai László főnököm nagyon elégedetlen volt velem, többször megdorgált, amiért beleolvastam a könyvekbe. Ott voltak a könyvek bőségében — de nem érhettem hozzájuk. K. L.: — Volt egyszer egy furcsa feladatod is. S. I.: — Mint díjtalan gyakornokot, mint a legfiatalabbat megbíztak egy magánkönyvtár leltározásával. Ez a Szikra álnéven író Teleki Sándorné grófnőé volt. Könyvtárát, amely a Ráth György utca végében, s a hegy teteje felé egy villában volt, az Egyetemi Könyvtárra hagyományozta. A legkülönösebb gyűjtemény volt, amit életemben láttam. Kizárólag rózsatermesztéssel foglalkozó, rózsafajtákról szóló, gyönyörűen illusztrált, méregdrága luxuskiadású könyvek. Többnyire angol nyelven. Hetekig egyebet sem csináltam, mint leltároztam a rózsákról szóló irodalmat, ami azért volt különös, mert az egész környezetnek semmi köze nem volt a rózsákhoz. Még a kertben sem voltak rózsák. Hogy aztán az Egyetemi Könyvtár olvasói mi hasznát vették ennek a furcsa irodalomnak, azt, persze, nem tudom. Viszont a számomra lett haszna is. Találtam egy angol könyvet, An adventure volt a címe. Egy kaland. Különös beszámoló volt: két különc angol hölgy emlékeit rögzítette. A versailles-i trianoni parkban olyan vízióik támadtak, mintha visszajöttek volna XVI. Lajos korának emberei. A csakis XVI. Lajos korszak leltáraiban szereplő tárgyak közé csöppentek. Ebből a különös káprázatból csináltam meg a Pávák Fasora című novellámat a háború alatt. A háborús valóságból való kilépés vágya ihlette ezt az írásomat. K. L.: — Tehát mégsem fogadtad meg Mátrai főnöki tanácsát — beleolvastál ebbe a ,,kalandba". S. I.: — De csak akkor, amikor Mátrai nem láthatott, csak ilyen kihelyezésen. K. L.: — így eljutottunk a nagyapa könyveitől, aki nem utazott vitorláson, de vitorláshajó-kalandokat gyűjtött, a grófnő budai villájáig, aki nem termesztett rózsát, csak a róluk szóló könyveket gyűjtötte. S. I.: — De ennek a versailles-i kalandnak van még egy záróepizódja. Ezt a feleségem tudja a legpontosabban elmondani. J. V.: — Amikor férjem a magyar PEN elnöke volt, a PEN igazgatója, Yves Gandon, aki a versailles-i kastély igazgatójának a barátja volt, elvitt minket a parkba és a kastélyokba. Ott mindent megmutattak nekünk, amit a közönség nem láthatott. Szünnap volt, direkt akkorra hívtak. Láthattuk a különböző királyok, királynők fürdőszobáit, intim helyiségeit. Rendkívül érdekes a múzeum, amikor elhagyatott. Utána elkezdtünk sétálni a parkban, és egyszerre csak észrevettük, hogy Pista eltűnt. A franciák rettenetesen megijedtek, elkezdtünk kiabálni, keresni. A fasorok csillag alakban széjjelfutnak kifelé, de Pista egyik fasorban sem volt. Aztán vagy egy félóra múlva az egyik sikátorból jött velünk szembe, de teljesen úgy, mintha nem is társasággal lenne. Yves Gandon csodálkozva kérdezte, hogy hol volt. És akkor Pista elmondta, hogy rettenetes kényszert érzett, hogy végigjárja azokat a helyeket, amelyeket az angol hölgyek láttak, és amelyeket ő is leírt, és megnézze, hogy a valóságban olyanok-e, mint az ő novellájában. S. I.: — Mintha húztak volna, úgy mentem a megírt helyek felé. Különben erre a jelenetre utal útitársunk, Rónai György barátom Kakucsi rózsák című versének egy sora is: ,,s emlékszem Trianonra is,/ hol az eltűnt Sőtérre vártunk, ki egy ligetben ifjúsága/ emlékeit nyomozta". K. L.: — Néhány pillanatkép még könyvtáradból. Szabó Lőrinc egyik fordításának újrakiadása egyik könyvedhez kapcsolódik. S. I.: — Feleségemnek kedves könyve Coleridge Rege a vén tengerészről Doré nagyon szép illusztrációival. Lőrinc fiatalkorában lefordította Ének a vén tengerészről címmel Kner kiadásában. Amikor élete végén megemlítette, hogy átigazította régi fordítását, mondtam, hogy Verának van egy illusztrált kötete. Szabó Lőrinc elkérte, és ezek az illusztrációk kerültek bele, sajnos csak kicsinyített formában, az ő gyönyörű fordításába. K. L.: — Ne csak könyvekről, kéziratokról is beszéljünk. S. I.: — Széchenyi a Lánchíd építésével kapcsolatban folytatott levelezést a két Clarkkal. Azoknak az őhozzá írott levelei, valamint az ő megjegyzései, tervei, beadványai a Lánchíd építésével kapcsolatban. Égy ilyen kisebb gyűjtemény van az én könyvtáram egyik polcán. Feleségem nagybátyjának hagyatékából kerültek hozzánk ezek a kéziratok. Lestyán Sándor, a neves író és újságíró a budapesti tárgyak, kéziratok, metszetek, könyvek nagy gyűjtője volt. K. L.: — És éppen a Budapest című folyóirat egyik alapítója. Végül, hogy így elérkeztünk a folyóirathoz, amelyben beszélgetésünk megjelenik, mit tanácsolnál ifjú értelmiségieknek, akik most kezdik a maguk könyvtárát alapozni. S. I.: — Nagyon szomorúak azok a könyvtárak, amelyeket csak divatos művekből állítottak össze. Ma már használhatatlanok. Időálló irodalom beszerzésével kezdeném, ami egyenlő az úgynevezett klasszikus irodalommal. Olyan irodalmat gyűjtsenek, amelyet ők maguk esetleg 20-30 év múlva is szívesen olvasnak el. 31