Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Nem osztogathatom kedvem szerint a pénzt

társnak. Nyilvánvaló volt, hogy komolyan kell venni, amit mondok. Természetesen itt és egyelőre nem a személyes érdem vagy varázs a döntő, hanem a funkció. Ebből a szempontból tehát nem nehéz a helyzetem. — Az ember azt gondolná, hogy nem éppen népszerű tárca az öné. A mai gazdasági helyzetben, úgy hiszem, gyakrabban kell határozott nemet mondania, mintsem szeretné. Nem okoz ez olykor összeütközéseket? — Nézze, mindenkinek van valamilyen habitusa. Az én természetem, egyéniségem olyan, hogy igyekszem még a nemet is úgy mondani, hogy lehetőleg ne fagyjon meg körülöttem a levegő, ne tegyem lehetetlenné az előremozdulást, ne legyen ellenséges a légkör. A gyakori nem egy idő után elmérgesíti a kapcsolatokat. Közben, persze, a helyzet nem engedi meg a taktikázást. Keresem tehát annak a módját, hogy az emberi kapcsolataim azért jók maradjanak, hogy ahol lehet, megtaláljuk az értelmes megoldásokat. Például olyan esetben, amikor nemcsak pénzről, hanem valamilyen rossz, merev szabályról vagy valamilyen probléma nehézkes értelmezéséről van szó. Sokszor csak arról, hogy negyven napig tart, amíg valamire azt mondjuk: nem. Pedig már a kérés pillanatában bizonyosak voltunk az egyetlen lehetséges válaszban. — Nem szeret összezördülni senkivel? — Nem szeretek. De néha kénytelen vagyok, s akkor meg is teszem. — Van egy elképzelésem: ha tíz embert megkérdeznénk, valószínűleg tízen szeretnének miniszterek lenni. De az már egyáltalán nem biztos, hogy éppen pénzügyminiszterek, és az végképp valószínűtlen, hogy éppen most szeretnék ezt a tárcát. Nem gondolja? — Valószínűleg igaza van. Ez a szerepkör ma nem nagyon népszerű. Mindenki tudja és érzékeli, hogy változási szakaszban vagyunk. Ez a változás konfliktusokkal jár, de a konfliktusokat fel kell vállalni, különben nincs előrelépés. Mindez nagyon koncentrálódik erre az időszakra és erre a szakterületre. — Nyugodt, kiegyensúlyozott embernek tűnik. Ezekre a tulajdonságaira alighanem szüksége is van. — Inkább elég fegyelmezett vagyok, és nem kapom föl hamar a hangomat. Minden igazi munkában szükséges a higgadtság, a körültekintés. Talán ebben a szobában még fokozottabban. — Említette, hogy szakmailag önnek semmi gondja nem volt a kormányban, az első pillanatban sem. Csak azért térek vissza a témára, mert úgy véltem kihallani a mondataiból, mintha volna folytatása. — Hogy mondjam, emberileg sem voltak igazi konfliktusaim. Az előfordult, hogy nagyon kedves kollégám, minisztertársam, ma is nagyon jóban vagyunk, egy nagyon kiélezett vitánk során leöcsikézett. Hozzáteszem, nem széles hallgatóság előtt. Ketten, hárman voltunk jelen mindössze. Akkor csak annyit válaszoltam, hogy ebben az összefüggésben az évek számának semmiféle jelentősége nincs. Egyébként szívesen és tisztelettel nevezem bátyámnak. Hát ez volt a legzajosabb összecsattanás. Hozzáteszem, később ez a kollégám még arra is sort kerített, hogy elnézésemet kérje, és szent volt a béke. — Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ön meglehetős gyorsasággal emelkedett a hivatali ranglétrán. Miniszteri kinevezése is váratlan lehetett. — Ez túlzás. Csaknem négy évig voltam miniszterhelyettes. Elég régen vagyok ebben a házban, s annak is jó ideje, hogy figyelemmel követhetem a pénzügyminiszteri munkát. — Hogy fogadta a kinevezését? — Nem mondhatom egyértelműen azt sem, hogy szivárványos örömmel, azt sem, hogy szorongva. Sokféle érzelem volt bennem, de azt az első pillanatban is tudtam, hogy óriási lehetőség ez egy, a középkora elején járó ember számára. Pestiesen szólva: nagy ziccer. Ezt kihagyni, ilyen kihívásra nem felelni, hiba. — Egy percig sem latolgatta az esélyeket? — Nem. Úgy fogtam föl, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy megmutassam, hogyan csinálnám, mit tudok megvalósítani elképzeléseimből, ma Magyarországon, ebben a helyzetben. Félreértés ne essék: nem egy emberen, végképp nem a pénzügyminiszteren magán múlik az egész ország gazdaságának jövője. De azért tehet valamit a maga területén, befolyásolhatja az eseményeket. Ugyanakkor azon is elgondolkodtam, hogy, mondjuk, a hatvanas évek második felében sokkal nyugodalmasabb lehetett pénzügyminiszternek lenni. Biztos, hogy ilyen időszakban felhőtlen boldogsággal fogadtam volna a kinevezést. Az is igaz, viszont, hogy akkor a kihívás nem lett volna ekkora. Egy biztos — lehet, hogy ez interjúban nem hangzik valami jól —, kétségtelen: volt, s talán van is bennem még némi szorongás. Pontosabban, valamiféle feszültség, készenléti állapot. És van még egy csuda jó dolog: amerre jártam, vállalatoknál, intézményeknél, szinte mindenütt, kivétel nélkül éreztem az emberek bizalmát. Ugye, azt szoktuk mondani, a bizalom szárnyakat ad. Ez igaz. De azért nyomaszt is. A felelősség. Az ember érzi, hogy várnak tőle valamit, hogy tennie kell, eredményeket produkálni, miközben tudja, hogy a körülményektől behatárolt a mozgástere. — Új fiú az osztályban? — Valami ilyesmi. — A családja mit szól hozzá? — A szüleim nagyon büszkék rám. A feleségem — szintén közgazdász — már inkább a családi terhekből ezután rá jobban nehezedő súlyt érzi. Lányom és fiam egyszerűen utál kádergyereknek lenni. Azt nem mondom, hogy szégyellnek, de ha tehetik, nem beszélnek arról, hogy a papa miniszter. Sokáig nem is szóltam nekik, pedig már tudtam a kinevezésemről. — Hogyan tudta meg? — Biztosan tavaly decemberben, a KB-ülés után derült ki. De már az ülés előtt beszélt velem az illetékes központi bizottsági titkár. — Egyszerűen csak csörgött az asztalán a telefon, hogy fáradjon be? — Igen. Ilyen egyszerűen. — Fogalma sem volt arról, hogy miért hivatják? — Ez azért túlzás. Az ember jár az utcán, sok mindent hall, és hazudnék, ha azt mondanám, nem hallottam arról, hogy váltás készül, és az én nevem is fölvetődött. — Szóval a pletyka? — Látja, ilyen ez a város. — Amelyben született? — Igen. A család erdélyi származású, de én már itt születtem. És valamiféle tradíciót is folytatok, hisz édesapám a Belkereskedelmi Minisztériumból ment nyugdíjba. Édesanyám tolmács volt. — Önnek mit jelent a pénz? — Talán meg fog lepődni: a pénzt önmagáért nem szeretem. Személyes életemben soha nem volt különös jelentősége. Eszköznek tekintettem. És valószínűleg bármilyen más szakmát választottam volna, ugyanígy vélekednék. Mindig meg-15