Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Mennyit ér nekünk a közmű

pén az udvarról kell becipelni kannákban a vizet. Ami már csak amiatt is érthetetlennek tűnt a számukra, mert velük átellenben szinte egyik napról a másikra felépült egy lakótelep. Egy lakótelep, melyre ugyan az egész környék kígyót és békát kiáltott, ám azt senki sem tagadhatta, hogy az ottani körülmények nem említhetők egy napon az övékével. Szóval, a családfő, ahogyan illik, udvarias hangú levelet intézett a helyi tanácshoz, kellő tisztelettel kérve, hogy tegyék számára lehetővé a víz bevezetését. A kérelmet annak rendje s módja szerint iktatták, elolvasták, majd elutasították, indoklásképp csupán annyit felhozva, hogy — idézem: „Dolgozó népünknek új lakásra van szüksége, márpedig az építkezés az erőforrások koncentrálását követeli meg". A közügyek rejtelmeiben alig-alig járatos édesapa — ne feledjük: az ötvenes évek közepét írtuk ekkoriban! — nem értette egészen tisztán, miféle összefüggés lehetséges a dolgo-A külvárosi ember, akivel a tanács folyosóján ismerkedtem meg, készségesen felajánlja, hogy elmeséli kálváriáját, felidézi azt az utat, amelyet végig kellett járnia, amíg közművesítette a házát. Mielőtt belefogna a történetbe, szükségesnek tartja megjegyezni, hogy szerfölött irigyel engem és mindazokat a szerencséseket, akiknek a sors nem periférián, hanem valamelyik kevésbé kies fekvésű lakótelepen jelölte ki az otthonát. E szavak hallatán felvontam a szemöldökömet, és fondorlatosnak aligha nevezhető módszerrel azt kezdtem firtatni, nem él-e vissza alkalmi ismerősöm a helyzetével, nem ugratni próbál-e? Meggyőződvén őszinteségéről, nyomban rá is tértünk a tárgyra. Kiderült, hogy éppen harminc éve döntött először úgy a családi kupaktanács, hogy nem várnak tovább, inkább mélyen a zsebükbe nyúlnak, de valahogy a végére járnak a vízmizériának. Mert, ahogy egymás közt mondogatták, mégiscsak furcsa, hogy a huszadik század kellős köze-19