Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - Dobozy Imre: Február

Már azon törtük magunkat, hogy is kéne feljuttatni neki egy darabot, amikor jött a szerzsánt. Az meg se szó, se beszéd, kapta a davajgitárt, odapörkölt a kémény tájára. Na, még ez hiányzott! Ordítottunk neki, bízd ránk a dolgot, ő is visszaordított valamit, ördög tudja, mi lett volna, ha a szemközti házból ki nem szalad egy húszévesforma lány. Vagy hadimenyecske. Vagy mit tudom én, kiféle, de szoknya volt rajta, és mindene rendesen megvolt. Először minket lemarházott, ez volt a legsürgősebb, aztán letérdelt a szerzsánt elé, hogy ne bántsa az ő katonáját, nagyon jóravaló gyerek az, csak hát sebesült a szerencsétlen, azért kuksol a háztetőn, nem bír lejönni. A szerzsánt rázta a fejét, ő nem ért semmit, és megint lőni akart, de a lány vagy asszony belecsimpaszkodott a fegyvere csövébe, jajgatott, mosolygott, bőgött, könyörgött, nahát, hogy ezek a nőszemélyek mi mindenre képesek egy tahóképű katonáért. A szerzsánt mérges lett, hozzanak neki tolmácsot, különben igenis lelövi a katonát. A nő kiabált: — Sándor bácsi, Sándor bácsi! — Erre a kapu alól kidöcögött egy hasas öregember, aki ugyan nem oroszul, hanem szlovákul tudott. A szerzsánttal mégis megértette magát. De meg kell adni, a szerzsánt alapos ember, nemhiába altiszt. Nem érte be a sírással-hadonászással, azt is tudni akarta, hogyan kezdődött a nő meg a katona ismeretsége. El kellett mondani. Hát persze, úgy kezdődött, ahogy szokott. A katonát beszállásolták a házba, aztán harmadik nap már ketten elfértek egy ágyban. Azt mondja a nő, az ő Fricijéhez úgy ragaszkodik, hogy az utolsó falatját is megosztotta vele, és hajlandó követni az utolsó útjára is, felmegy melléje a háztetőre, és tessék, aki lőni akar, rájuk lőjön. Ezen a szerzsánt eltűnődött. Ekkor kérdeztük meg tőle az öreg tolmács útján, mi is a rubel. Elővett zsebéből némi pénzt, nekünk akarta adni. De hát nem kellett, mi a fenének, nem megyünk mi mostanában Oroszországba. Végül azt mondja a szerzsánt: — Rendben van, asszonyom, én elhiszem, amit mond, de azt elég nehéz elképzelni, hogy tudta azóta táplálni a párját, mióta ön lent maradt a földön, az meg felmászott a tetőre. A nő jót nevetett. Már nyeregben érezte magát. — Bizonyíték kell? Fricikém, ereszd le szépen a madzagot! Vida honvéd közben megjegyezte: — Hogy lehet egy ilyen hülye nevű Frici honvédért úgy odalenni? Szóval Frici elővett a kémény mögül egy gombolyag spárgát, kibogozta, és elkezdte lebocsátani a tetőn. Már messziről látszott, hogy a spárga végén ügyesen megszerkesztett hurok van. Ekkor a házból kirohant a nő anyja, és ott mindnyájunk előtt nekiesett a lányának: — Te szemét ringyó, nem sül le a bőr a pofádról, hát most már tudom, hogy pakoltad ki a spájzomat, én hetek óta lencsét zabálok, mert te minden mást elhordtál ennek a kurafinak! Ezt megint le kellett fordítani a szerzsántnak, aki igen okosan szétválasztotta a nőket, és kijelentette: — Ha csakugyan igaz, hogy a katona sebesült, akkor elsőbb is le kell hozni a tetőről, a családi ügyeket pedig szépen intézzék el a lakásban. Frici is próbált enyhíteni a helyzeten, kedves mamának nevezte az idősebb nőt, és azt mondta, hogy ő el akarja venni Annuskát, mármint a fiatalabbat, épp azért, mihelyt vége a háborúnak, elválik jelenlegi feleségétől. Ezzel azonban a kedves mamát nem nyugtatta meg. Ellenkezőleg, az tombolni kezdett: — Te utolsó, szédelgő, rohadt strici, minden ágyba bemászol, kitartatod magad, na gyere csak le, kidíszítem a pofádon a bőrt, ne félj, szóval te nős vagy, talán négy-öt gyerek is vár haza, rohadtál volna el egészben vagy inkább külön-külön... Borzasztó dolgokat mondott. Az egészet nem is fordították le a szerzsántnak, noha a hasas tolmács épp az ilyesmiket tudta legjobban szlovákul. A szerzsánt kiadta a parancsot, hogy Frici a madzagon küldje le a fegyverét. Frici elgondolkodott ezen egy kis ideig. Már talán nem is annyira tőlünk tartott, mint inkább attól, hogy mi lesz vele, ha a két nő kezelésbe veszi. Végül beletette a hurokba a géppisztolyát, két tartalék tárat, két nyeles gránátot, és leeresztette. A szerzsánt elégedett volt a fejleményekkel. Mikor magához vette a fegyvereket, felszólított bennünket: most már felmászhatunk a padláson át a tetőre a honfitársunkért. De a szemközti ház kapujából többen is kiabálni kezdtek. Nem lehet felmászni, az 51-es számú ház túloldalát folyton csépelik a kézifegyver-lövedékek, az élelmezés megoldására is ezért kellett kitalálni a madzagliftet. Elég az hozzá, nem a magam dicséretére mondom, tettem, amit tettem, de nekem jutott eszembe, hogyan hozzuk le ezt a Frici nevű pályamunkás honvédet. Kértem a szemközti házbeliektől egy jó erős kötelet, s míg érte mentek, biztattam Fricit, ne féljen egy kis lebegéstől, majd én tartom őt az eresz és a járda közti leereszkedésnél. Amikor megjött a kötél, egyik végét Frici felhúzta a madzaggal, és háromszor körültekerte a kéményen, erős bogot kötve rá. Ekkor én felmásztam a sebesültért. Hát való igaz, hogy sebesült volt, bal lába szára a repesz ütötte seb környékén már csúnyán kékült. A szerzsánt felkiabált, ne én kezeljem Fricit, ez majd az orvos dolga lesz. Hát istenem, mit mondjak, az emberből kijön a kíváncsiság meg a segítőkészség. A tetőn elég szépen sikerült lecsúsznunk, mikor azonban Frici lebámult a tető pereméről, sopánkodni kezdett, hogy szédül. Annuska könyörgött neki: — Egyetlen Fricikém, drágám, arany katonám, csak még ezt bírjad ki! De Fricinek a gyomra is felkeveredett. Vida honvéd alig tudott elugrani a fal tövéből. Ekkor váratlanul a kedves mama azt ajánlotta: — Fricinek be kellene kötni a szemét, akkor kapaszkodni kitűnően tud, látni ellenben nem lát, tehát félelem nélkül lebocsátkozhat. A szerzsánt lefordította magának az elmondottakat, és bizonyos érdeklődéssel nézett a kedves mamára. — Nagyon helyes, kösse be Frici szemét. De mivel? Volt egy zsebkendőm, de azt utoljára Makón vagy Szegeden mostam ki szeptemberben. A szerzsánt is sürgetett, hát mit tegyek, lehúztam a bal lábas csizmámat, letekertem a kapcámat, mert azt naponta mosom, az minden időkben tiszta. Frici elzöldült. Azt kérdezte: — Hülyének nézel? Miért nem egy felmosórongyot nyomsz a szemembe? Hát mondtam neki: — Testvér, vagy lemászol enélkül, vagy elviseled a kapcát... — Kapaszkodj vissza, fogd át a derekamat. Majd beleszakadtam. Odalent meg mindenki okos volt, olyan jó okosakat tanácsoltak, majdhogy rá nem ugrottam a fejükre. Ez a Frici meg fel-feljajdult, lógó lábába belement a vér, a kedves mama már jobban jajistenemezett, mint a lánya, végül Frici azt mondta: — Nem bírom! Én ordítottam: — De igenis, kibírod! — Ő megint, hogy nem bírja: látom ám, csúszik a keze a kötélen. Na, a fene evett volna meg, épp elkaptam csuklóját, ettől fogva vagy három méteren át fél kézzel tartottam a nyavalyást, fél kézzel lassan csúsztam lefelé, a bal tenyeremről lejött a bőr, a jobb csuklóm tán nincs is a helyén, dőlt rólam a víz, mikor földet értünk. A házbeliek addigra kihozták egy nyugágy fekvőrészét, abba tették Fricit. — Hé, a kapcám! — Már elvitték volna. De különben mindenki meghatódott, a mama azt mondta Fricinek: — Kedves fiam. Frici ellenben nem szólt semmit, úgy feküdt a nyugágyon, mint egy hatalmas uborka. A szerzsánt felszólította a házbelieket, kerítsenek orvost, Frici fegyvereit átadta nekünk, én meg feltekertem a kapcámat, és más lényeges dolog nem történt." Különös tényvázlat ez. Amolyan Madár-féle. — Reggelig szolgálatmentességet engedélyezek. Elmehettek. 42