Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Bán András: Jó és új művészetet akart

100 ÉV Jó és új művészetet akart Uitz Bélának 1920 januárjában a Tanácsköztársaság alatti aktivitása miatt szöknie kellett Magyarországról. Akkor már hónapok óta bujkált, végül a főkapitánynak ajándékozott négy képével váltotta meg a szabadságát. Alig fél éve festőnk a Diktatúra kell! című, keményen fogalmazott cikkében arról beszélt, hogy a művészetben nincs örök érték, csak osztályharc érték. Szabadulásának esete ellenpélda lenne? Bécsbe megy hajón. Ekkortájt készült az a fotó, amelyen egymás mellett állnak — különös, téren kívüli képen — a Makör emigrációba kényszerült tagjai: Kassák, Simon Jolán, Újvári Erzsi, aztán Bortnyik, Barta Sándor és, persze, Uitz. Többségük a húszas évek végén újra idehaza dolgozott. Nem így Uitz: majd fél évszázaddal később tér végleg vissza. Közben él Párizsban álnéven, él Moszkvában elismert tanárként, de művészi megbízás nélkül, aztán megbízatást kap Kirgiziában, de frunzei művei nem maradtak fenn, börtönbe kerül kémként, élve szabadul, freskófeladattal bízzák meg végre, de a szocreál szellemében fogant kollektív művek nem őrzik szellemét. Mire példa tehát az életútja? 1968-ban végre megrendezi életműkiállítását Budapesten a Nemzeti Galéria. Az idős mester hazatér. Tervekkel, amelyek beválthatatlanok maradtak. Művészetét, úgy tűnt, felfedezték — cikkek, tanulmányok sora jelenik meg Uitzról a napilapokban éppúgy, mint a szaksajtóban. Aztán csend. Helyére került. Helyére került? Most, születésének századik évfordulója kapcsán nyilván újra készülnek megemlékező írásművek: három hasáb, két hasáb, és így tovább. írunk Uitz Béláról, mert a naptár rákényszerít. De kinek fontos Uitz Béla? Engedtessék meg, hogy egy hosszabb passzust idézzek Szél Árpád — maista költő — memoárjából: ,,— Jár a Szépművészeti Múzeumba? — kérdezte tőlem és a többi tanítványaitól is Uitz. Lehettünk talán négyen, később öten, amikor Peéri is beiratkozott. — Melyik kép kötötte le a figyelmét a legjobban? Ezt is sorra kérdezte. Volt, aki Grecót mondott, volt aki Paál Lászlót. Én észre sem vettem egyiket sem. — Nekem Raffaello tűnt fel. — Miért? — Azért, mert annyian csodálják, és rám nem hat. Ettől kezdve Uitz a kegyeibe fogadott. Neki sincs nagy véleménye Raffaellóról. Cimabue, Giotto, ők a nagy művészek! A modern művészet nekik köszönhet mindent. A kompozíciót is. Giotto egyik reprodukcióján mutatta be a köröket, az ellipsziseket, a mérteni összefüggéseket, amelyek összetartják a képet, megadják szellemét, megszabják harmóniáját, a világharmóniát is. Elhittem neki, mert szenvedélyesen hitte, amit mondott, pedig nem értettem. Ugyanilyen szenvedéllyel és ugyanilyen eredménnyel magyarázta nekem 1925-ben Párizsban, a Cluny kávéház teraszán a Notre Dame kompozícióját. Ami Giottónál kör volt és ellipszis, az itt, a rajztömbjén négyszöggé és háromszöggé változott. Felvitt a szállodájába, a Notre Dame-ba, amelynek ablakai a katedrálisra nyílnak, hogy természetben is bizonyítsa igazát. Elhittem neki, mert nem lehet nem hinni azt, ami annyira világos valakinek, hogy az életét teszi rá." Meg kellene fogalmaznunk, hogy miben hitt Uitz, ez a tanár arcú, féktelen, másra tekintettel nem levő, vadul a művészetnek élő ember — ahogyan Kassák Lajos önéletírásában megörökítette sógorát, Kassák Terus férjét. Vegyünk elő két képet. Az egyiket Uitz Béla festette 1921-ben. Uitz eddigre már túl van megmegszakított főiskolai tanulmányain, mögötte a magyar aktivizmus fénykora s első személyes sikereinek, művésziideológiai magára találásának ideje. Túl van az első „polgári" sikereken is, a kritika elismeri átütő tehetségét. Ezt az 1921-es datálású, rendkívül intenzív színvilágú akvarellt — a címe: A Vaszilij Blazsennij templom Moszkvában — mégsem nevezném egy beérkezett mester alkotásának, összeérlelődött stílusban készült munkának. Az álló formátumú képen erőteljes kontúrvonalak utalnak a hagymakupolákra, Moszkva hideg-éles atmoszférájára, s az emelkedő vörös nap a fiatal Szovjet-Oroszországban szerzett személyes tapasztalatokra. A kompozíció nem tolakszik elő geometrikus szerkesztettségével, de bizonyosan érezzük, hogy a látványélmény és az „ideológiai formaképlet" egyszerre munkált az alkotóban a rendkívül erőteljes, sraffozott formákat és színeket föltéve. A másik kép a legfeljebb fél generációval fiatalabbnak tekinthető, szintén meglehetősen későn érő Bernáth Aurél tusrajza, ugyanezekből az évekből. A címe: Föld. Nyugvó nap előtt, összedőlő fasor alatt kockára egyszerűsített figurájú pásztor alszik, lehet, részegen, odébb állatok közösülnek. Ez esetben is nagy geometrikus formákból áll a kép, de aprólékos vonalkázással kialakítottan: a rajz sokkal inkább a felület optikai vibrálása, mint egy sík- vagy térbeli szerkezet megkonstruálása, megragadása. Mindkét kép a korai avantgárdhullámok hozadékára épít — mindenik túl van már a vegytiszta kubizmuson vagy expresszionizmuson, számukra az már hagyomány. Nagyon határozott látványélményből indítanak, s mindketten meglehetősen messze jutnak előre a „szerkezetes naturalizmus" útján. Bernáth további életútja, műveinek hatása jól ismert. Berlinből — ahol ez a rajz is készült — megjőve, egyértelműen egyfajta mértéktartó, „pannon" természetelvűség mellett dönt, s a művészeti pártharcok sakkfigurájaként, a Gresham-kör előretolt bástyájaként saját művészi elveit a magyar művészet zsinórmértékévé teszi. Történetietlen a kérdés: hogyan változott volna Uitz művészete, ha a mester ez idő tájt hazatér. A vele igen rokon szellemiségű Nemes Lampérth József ekkorra már halott. A Ma-kör másik prominens festője, Bortnyik Sándor előbb a húszas évek kelendő stíljével, az „Új tárgyiassággal" próbálkozik, jó színvonalon, hazatérte utáni pályaszakasza azonban figyelmen kívül hagyható. Uitz Párizs utáni életműve nem igazít el bennünket. Hisz alig ismert számunkra, amit akkor csinált, és kevéssé ismertek, kevéssé elképzelhetők a körülmények, amelyek között a művek és az elvek formálódtak. Márpedig az ilyesfajta körülmények egy művészpálya meglehetően meghatározó tényezői, a személyes döntések összetevői. Fontos, persze, hogy fontos az alkat, a mentalitás. De hogy a Mehala község porában játszadozó, sokat betegeskedő, ám szívós parasztgyerek Pestre kerülve éppen Nemes Lampérthba, majd Kassákba botlik, hogy irodalmi és zenei vonzódása ellenére épp a képzőművészetben érvényesül, vagy később Párizsban, Moszkvában milyen szélsőséges benyomások érik, az nem eleve megíratott. Történetietlen tehát a kérdés, de a még Magyarországon született művek, manifesztumok, megnyilvánulások alapján azért egy-két következtetés megkockáztatható. A Kassák körül az első világháború ide-35